Ahogy 2018 óta minden évben, idén is megkérdeztünk kurátorokat, művészeket és elméleti szakembereket, hogy mely fotósorozatok, kiadványok, kiállítások és események ragadták meg a figyelmüket, voltak fontosak számukra az elmúlt esztendőben.

Schuller Judit Flóra képzőművész kedvencei a 2024-es évből.

Ha őszintén akarom kezdeni a visszatekintést az elmúlt egy évre, be kell valljam, hogy egy törtpillanatra el kellett gondolkoznom, hogy 2023-ról, vagy 2024-ről beszélünk. Az idő számomra összemosódott és egybeért az előző bő egy év során, húsz év óta először kézzel írt naptáram sincsem. A 2024-es évet a periférián töltöttem, repetitív, lassú, hol gyönyörű, hol túlélésre hajazó napok és éjjelek váltakozásában, a művészeti életből részlegesen/teljesen kiszorulva. Mintha üveg mögül, a gyakorlatban többnyire a social media platformokon keresztül nézhetném csak hogy mi zajlik a közegben, ami nemrég még a szakmám és ismerőseim, barátaim gyűjtőhelye volt. A perifériám neve: anyaság. És ez a periféria nehezen (vagy alapos szervezés és családi összefogás árán) egyeztethető össze kiállításnézéssel, megnyitókkal, előadásokkal, rezidencia programokkal, konferenciákkal, doktori szemináriumokkal stb. Az intézmények annak ellenére, hogy jó pár éve elkezdték beemelni a témát a tereikbe, akik a gyakorlatban mégis a falakon kívül maradnak, azok a gondozók.

Oltai Kata kurátor Hotel Tangó kiállítása számos fal ledöntését, de legalábbis részleges áttörését és párbeszédek megteremtését tűzte ki céljául. A kiállítás nyár elején volt látható a Teleki tér egy utcafronti helyiségében, ami erre az időszakra elhagyatott bokszklubból közösségi és kiállító térré változott. A helyválasztás már önmagában erős állítás volt a kurátor részéről, ahogy az a kiállítás alcímében is megjelent, a Teleki tér, mint társadalmi metafora került a középpontba. „A TANGÓ projekt célja a főváros egyik leggazdagabb helytörténettel rendelkező, ám kihasználatlan terén, Budapest kulturális identitását megérteni segítő kutatás és párbeszéd elindítása volt, az ittlakók és az ide látogatók segítségével.” ¹ A funkcióját vesztett sportklub eredetileg állandó térként működött volna, de a bürokratikus falaknak köszönhetően végül a rövid, ám annál élénkebb életű Hotel Tangó kiállítás otthona lett. A kiállítási funkcióján túl a hely egy befogadó átmeneti térként működött, olvasósarokkal, filmvetítéssel vagy akár csak egy kávézós beszélgetéssel várva a látogatókat. A kiállítás jelentős részét a felkérésre készült fotósorozatok adták. Barakonyi Szabolcs, Ficsór Zsolt és Gáldi Vinkó Andrea képei hangot és arcot adtak a képek szereplőinek, a kerület lakóinak és használóinak. Magukon a fotókon is tükröződik a kurátori alapállítás-és vállalás, hogy a kiállítás ne csupán felmutasson valamit, hanem aktív párbeszédet generáljon és segítse a társadalmi megértést. A Hotel Tangó nem egy önmagában álló művészeti esemény volt, hanem egy évek alatt felépített társadalmi és művészeti kezdeményezésbe, a Tangó projektbe ágyazódott be és remélhetőleg lesz még folytatása további fejezetek formájában.

Szintén egy nagyon fontos és örökkön aktuális társadalmi problémát emelt be a Liget Galéria terébe Szász Lilla fotográfus és Rita GT közös duó kiállítása, a No Bread For Us. A két művész munkáinak közös kiindulópontja a diktatórikus rendszerekben élő nők szerepének és korlátainak a feltárása volt. A Molnár Veronika által kurált kiállításban egyszerre jelentek meg a Salazar diktatúra és a mai Magyarország elnyomó rendszerében élő nők mindennapjai, hol költői, hol pedig húsbavágó megfogalmazásban. Rita GT portugál képzőművész Unearthing című videómunkájával és Like a Women performanszával mutatkozott be az itthoni közönség előtt. A videómunka központi motívumai az agyagtárgyak voltak, míg a megnyitón bemutatott performanszban a kenyér vált a női test metaforájává. Ennek a két matériának a direkt, majd az idő általi amortizálódásán keresztül szólaltatott meg a művész női sorsokat és kitörési lehetőségeket. Szász Lilla két kutatásalapú fotósorozata adta a kiállítás másik két pillérét. Az ICA-D-ben 2022-ben bemutatott Rabul ejtett szabadságok munkából láthattunk egy tovább gondolt fejezetet, amiben a Salazar diktatúra alatt felnőtt Maria Teresa Braz privát fotóarchívuma elevenedett fel. A családi archív képeket Szász az Új portugál levelek, a portugál feminizmus egyik alap művéből kölcsönzött idézetekkel párosította. A fotókat ütőérként összekötő piros fonal lüktető valósága vezetett át a számunkra még aktuálisabb képekhez, a No Bread for Us at Men’s Tables sorozat portréihoz. „Egy 2024 második felében megvalósuló kiállításhoz keresek minden korosztályból és háttérrel rendelkező nőket, akik szívesen megosztanák a tapasztalataikat arról, hogy milyen a mai Magyarországon diktatúrában és/vagy demokráciában nőnek lenni.” Ezzel a felhívással kereste meg a folyamatosan épülő, interjúrészletekkel párosított fotósorozat alanyait Szász Lilla. Az így készült női portrék narancssárga plexik mögé szorítva, Magyarország-alakban lebegve a galéria falán, csendes dühvel mutatták a helyüket annál a bizonyos asztalnál.

A 2024-es év számomra egyik legkiemelkedőbb kiállítási élménye a Néprajzi Múzeumban megrendezett időszaki tárlat, A kétely felfüggesztése volt. A kiállítás egy szoros együttműködés eredménye, amelyben három képzőművész (Albert Ádám, Kristóf Krisztián, Trapp Dominika) és két kutató (Frazon Zsófia, Wilhelm Gábor) három éven keresztül beszélgettek, raktárt látogattak, workshopot tartottak, gyűjteményi tárgyakat elemeztek, elvonultak, hogy a vállaltan lassú és alapos közös munka végén megszülethessen a Néprajzi Múzeum új gyűjteményi kiállításának előfejezeteként is tekinthető komplex tárlat és katalógus. Frazon Zsófia szavait idézve, a közös munka egyik célja az volt, hogy „dialógusba hozza az etnográfiát és a kortárs művészetet”. A kiállítás sejtelmes félhomályába belépve az idő jó értelemben megállt és a beemelt gyűjteményi és újonnan született kortárs tárgyak, alkotások szelíden és megérdemelten követelték a nekik járó figyelmet és időt. A tárgyakon túl meg kell említenem a szövegek kiemelt, szinte egyenrangú szerepét is, amelyek teoretikus hálóként vették körbe az installáció alapú munkákat.
A tárlatból kiemelném Kristóf Krisztián Mágikus analfabéta munkáját, ami feneketlen időkapszulaként húzta magába a figyelmem. Kristóf nem csupán analizálta és felhasználta a Néprajzi Múzeum gyűjteményének a tárgyait a kutatásához, ami egy képeskönyvként olvasható vitrinalapú installációban manifesztálódott, hanem a legnagyobb egyszerűséggel és tisztelettel, eggyé vált velük és a mögöttük lévő, valaha élt használóikkal.

A novemberben megjelent katalóguson keresztül A kétely felfüggesztése újra bejárhatóvá vált, a könyv médiumának köszönhetően pedig a nézésre, olvasásra, megértésre fordított idő is korlátlan lett.

Bár az OFF-Biennále negyedik kiadásáig még jó pár hónap hátra van, idén októberben Natalia Romik történész, építész, képzőművész nyilvános előadása mintegy előeseményként vezette fel a Biennále tavaszi programját. Romik központi témája a kelet-európai zsidóság és a holokauszt emlékezete, kutatásalapú munkáiban gyakran működik együtt más kutatókkal, történészekkel, kurátorokkal, helyi emberekkel. Előadásának középpontjában a Hideouts. The Architecture of Survival című munkája állt, melyben a második világháború alatt zsidók által használt búvóhelyek történetét tárja fel. Ahogyan arra az azonos című katalógus egyik tanulmánya is utal, a búvóhely szóról valószínűleg sok mindenkinek zsigerileg az amszterdami Anna Frank ház jut eszébe, ami ismertsége és a tudatunkba való beépülése révén szinte „normalizálódott” már. Natalia Romik olyan helyeket, helyszíneket tárt fel (sok esetben szó szerinti, forenszikus értelemben), amelyek újra megtorpanásra késztetnek és felforgatják az emlékezés, emlékeztetés rendjét. Erre egy konkrét példa a 2019-ben, egy kutatócsoporttal együttműködve feltárt tölgyfa története. Bár már korábban is foglalkoztak a témával, a mostani átfogó feltárásnak köszönhetően bizonyossá vált, hogy a fa belseje valóban rejtekhelyként szolgálhatott a második világháború idején. Romik, a többi búvóhelyhez hasonlóan, lenyomatot készített a fa törzséről, ami a kiállításában ezüsttel bevont szoborként jelent meg. A nemes anyagnak köszönhetően a szobrok szinte úsztak a térben, az emlékezet, a tanúságtétel és a képzőművészet vékony metszésvonalán. Romik és az OFF Biennále együttműködése várhatóan folytatódni fog jövő tavasszal, addig pedig elérhető a Hatje Cantz által idén kiadott katalógus.

Bónuszként és egyben a visszatekintő lezárásaként beemelném a látogatási élmény miatt személyes kedvencemmé vált Erwin Wurm retrospektív kiállítást. Gyerekkel kiállítást nézni kívülről biztos aranyosnak és egy meghitt családi események tűnik, részemről viszont inkább egy törékeny és veszélyes tárgyakkal teli játszótéren való átjutást jelent, ami közben próbálok úgy tenni, mint aki figyelni tudna a művek többlettartalmára is, pedig bevallom, ez egyáltalán nincs így. Az anyaság által áthuzalozott és programozott agyam legalább négyötöd része a gyerekem (és a műtárgyak) életben tartására fókuszál, miközben folyamatosan próbálom távol tartani magamtól a gondolatot, hogy a hangos jelenlétünk vajon hány embert zavarhat éppen. Így telt a látogatás az Albertina Modernben is, izzadó teremőrök tekintetének tűzében, a művész hetvenedik születésnapjának alkalmából rendezett tárlat ismert darabjai között. Megmentőnk a kiállítás egyetlen interaktív terme volt, ahol reprodukálni lehetett Wurm One Minute Sculptures munkájának efemer elemeit, a kihelyezett tárgyak és instrukciók segítségével. Utóbbit figyelmen kívül hagyva, de a novemberi vasárnap délután leglelkesebb látogatójaként, M., egy WC pumpát felkapva, itt tette meg első egybefüggő lépéseit.

Cikkíróinktól azt kértük, hogy olyan projektről ne írjanak, amelyben érintettségük van.

Schuller Judit Flóra | Web | Instagram

1. Idézet a Hotel Tangó – Csoportos kiállítás a Teleki térről mint társadalmi metaforáról című tárlat kurátori szövegéből, 2024. június 4. ↩︎