A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.

A fotográfiai inspirációkkal bajban vagyok, mert az utóbbi tíz évben teljesen átalakultak a képfogyasztási szokásaim – nem feltétlenül jó irányba. Rengeteg képpel és sorozattal találkozom, de egyre ritkábban mélyülök el bennük, vagy ásom bele magam egy-egy fotós munkásságába. A vizuális zaj olyan erős, hogy sok projekt szinte azonnal kicsúszik a fejemből. Egy ideje azt érzem, hogy önmagában már nem elég, ha valami “csak simán jó”. Általában azok a fotósok ragadnak meg, akiknek valahogy a személyisége is átszűrődik a képeikben – ahol nemcsak egy jól megvalósított ötlet, hanem őszinte és valós jelenlét is van a képek mögött. Emellett nagyon tudok rezonálni azzal is, amikor valaki könnyed, játékos, fogyasztható formába csomagol komplex, nehéz témákat, anélkül, hogy az hiteltelenné válna. Ez a fajta egyensúlyérzék amilyen ritka, olyan hatásos.

Számomra az egyik ilyen alkotó mostanában a román származású Mihai Barabancea, akinek egyébként nemrég volt könyvbemutatója Budapesten, az ISBN könyv+galériában. Mihai nem a klasszikus értelemben inspirál – inkább irigylem. Olyan pofátlanul dolgozik, amihez nekem sosem volt bátorságom. Amikor átnézem a könyveit, mindig azt érzem, hogy ezek azok a képek, amiket mindig is akartam, de végül sosem mertem elkészíteni. Vagy a lelkiismeretem kapcsolt be, vagy moralizálni kezdtem, bár ha jobban belegondolok, legtöbbször valójában csak zavarba jöttem, és nem mertem elég közel menni. Mihai viszont könyörtelen, és ez elvarázsol. Érződik, hogy teljes lényével a történéseknek szenteli magát, a kamera csak eszköz arra, hogy interakcióba lépjen a szereplőivel. Pont emiatt lehet, hogy ami mástól simán csak hatásvadász lenne, az az ő kezében jelentéssel telik meg, elemivé válik.

Másik aktuálisan kedvenc fotósom Karolina Wojtas, akit még évekkel ezelőtt fedeztem fel az Instagramon, és gyakorlatilag végignéztem a karrierje kibontakozását. Keveri a megrendezett fotót és a dokumentarizmust, foglalkozik a lengyel iskolarendszer problémáival, a testvéri kapcsolatokkal és egyéb univerzálisan fontos témákkal, bár számomra mégsem emiatt érdekes a munkája. Karolina gyakorlatilag egy egész univerzumot épített a káosz köré. Az installációi interaktívak, kísérletezők, bátrak. Ezzel szakít az „elefántcsonttoronyban ülő művész” képével, és elérhetővé teszi a művészetet, bevonja a nézőt, amire szerintem baromi nagy szükség van. Izgalmas a kontraszt, hogy az elsőre túlzónak és kaotikusnak tűnő munkássága valójában egy tudatosan kialakított rendszer. A honlapjától kezdve a nyilvános megszólalásain át minden egy következetesen kidolgozott brand felé mutat.

Harmadiknak itt hagyom az egyik kedvenc könyvemet, Erik Kessels Useful Photography sorozatának 13. számát. Ez egy 240 oldalas dickpick-gyűjtemény. Más hozzáfűznivalóm nincs.

Sivák Zsófia | Web | Instagram