A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert.

A hónap alkotója 2025 novemberében Gerhes Gábor.

1962-ben Budapesten születtem, hogy két év múlva egy súlyos gyógyszermérgezés miatt napokra be is fejezzem a létezést. Gépek tartottak valahogy életben, majd újabb két évbe tellett, hogy összeszedjem magam annyira, hogy járni legyek képes. Így indult életem első négy éve.

Budapest kertvárosában nőttem fel, ahol egyszerre volt jelen a provinciális kisvárosiasság, földszintesség és a vad természet. Régi polgári villák keveredtek kádárkockákkal, mindezt körbevette a Kiserdő, benne a Kistó. Könyvtár, fodrász, cukrászda, mozi, vasárnap délelőtti matinék. A belvárost az 51-es villamosvonal kötötte ide, a sínpálya akác erdőkön, szántóföldeken és cigánytelepeken át vezetett, mire elérte a főváros szélét.

Volt autó, nyaraló, csehszlovák utak színes diafilmen. Később olasz, meg német is. Egyszer évente beautóztattak bennünket a Mosolyalbum nevű fényképészszövetkezet lipótvárosi műtermébe, fényképezkedésre. Állunk ott az öcsémmel ezeken a képeken, kantáros rövidnadrágokban, nagyanyám horgolta kisingekben, térdzokni-lakkcipőkben, strandlabdával, macival, teniszütővel, meg mikor, mivel.

Egy Beirette nevű NDK-s amatőrgéppel otthon is készültek fényképek, néhány darab évente, és mire sokkal később végre előhívódott a tekercs, évek karácsonya, évnyitója és évzárója ismételte magát. Az utolsó maradék kockákon rózsák voltak vagy valami szép a kertről.

Elsős gimnazistaként a gitározással együtt kezdtem el fényképezni és nem is tudom, mit akartam vele. De mire harmadikos lettem, addigra kábé mindennap ellőttem egy tekercset. Jártam a belvárost, hogy mit kéne fotózni, meg a kőbányai fotóklubba ismert fotósok havonkénti vetítésein ülni. Vetettem magamnak egy menő-szerű kamerát (Chinon CM3). Mellette a Magyar Televizió segédoperatőri képzésén Mártai Mihálytól tanultam mozi kamerát fűzni (Arriflex, Eclair), élességet húzni, meg cigizni. Addigra volt már laborom otthon és rendszeresen küldtem képeket a Fotó c. fotómagazin képbírálat-rovatába. „Témaválasztása ironikus…” írták egyszer.

A Kerekes, a Szerencsés a Vetőjancsi és mások ezekben az időkben toppon voltak, és a jellemző szociodokumentarista kánon helyett újszerűbb és izgalmasabb viszonyban voltak a fényképpel. Ez engem nagyon felcsigázott. Valami olyasmiket utánoztam amiket ők csináltak. Az akkori csajom révén bejártam párszor a kisképzőre, ahol ugyancsak ez a szemléletmód jelent meg.

Az érettségi után pár évvel egyszercsak abbahagytam az egészet. Még csináltam egy önálló gerilla-kiállítást a legjobb fotóimból a Kálvin-téren. Fekete kartonokon 13×18-as képek lettek felragasztgatva az aluljáró falára. Álldogáltam mellettük egész délután, dumáltam az emberekkel meg a rendőrrel, aki végül leszedette a cuccot és elküldött haza.

Az elkövetkező években tánczenészként hazai és európai színpadokon gitároztam. Festményeket festettem, vezetőségi tagja voltam művészeti szervezeteknek; a személyimbe be volt írva: festőművész, munkahely: a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja. Ekkor már 1988 van. Én huszonhat. Egy év még, és megváltoznak a dolgok.

A fényképeszkedés, tíz évvel később jött újra meg.

1998-ban a Budapest Galériában, Török Tamás akkori igazgató meghívására, E és É címmel önálló kiállítást rendeztem. A tíz nagyméretű fekete/fehér fotón tíz különböző képzőművész kortársammal beállított és kezdetlegesen szcenírozott jelenetekben pózolunk. A megvalósítást akkor még Rosta József fotográfus tudása segítette. A sorozat sikeres lett, számtalan kiállításon szerepelt, minden példánya különböző gyűjteményekbe került, közöttük két svájci, egy holland intézményi gyűjteménybe, egyéb magángyűjteményekbe, töredékesen a Magyar Nemzeti Galériába is. Néray Katalin felkérésére  2002-ben, negyvenedik születésnapomon nyílóan, A T megtalálása címmel önálló kiállításom lehetett a Ludwig Múzeumban. A címadó kép munkásságom egyik ikonjává vált.

Megrendezett, scenírozott műtermi felvételeket azóta is készítek. Elsajátítottam a műtermi fotózás rám eső részét, drága eszközeim lettek, formátumokat emeltem és digitális hátfalakat szereltem közép- és nagyformátumú kamerákra. Később egyetemen szerzett fotográfusi diplomám lett.

Mindemellett ambivalens maradt a viszonyom a fotografikus képhez. Habár továbbra is az illúziókeltés egyik leghatásosabb eszközének tartom, szeretem a fotó melanchóliáját, ugyanakkor számos nyugtalanító tulajdonsága maradt. Ilyen az általa keltett időzavar: a gép sötétjében otthagyott várakozó idő, és a kiszámíthatalanság miatt érzett folyamatos aggodalom.

A kétezertízes évekkel kezdődően az érdeklődésemet teljes egészében leuralja egyfajta  multidiszciplinaritás. Kiállításaimat tematikus blokkokba rendezem, fotografikus képeimet egyéb, változatos anyagokat, műfajokat és technológiákat habzsoló, szétfutó alkotói gyakorlatok egészítik ki, vagy váltják fel.

2022-ban a Kiscelli Múzeumban Atlas. címmel sikerült egy nagyszabású, összetett és költséges kiállítási projektet megvalósítanom, melynek központi eleme egy több mint négyszáz saját fotográfiát tartalmazó képes enciklopédia. A projekt még utólag is számos diskurzust gerjesztett.

2000-óta veszek részt a művészeti (felső)oktatásban. Hivatalosan a MATE Rippl-Rónai Művészeti Karának egyetemi docense vagyok. Folyamatosan és alkalmanként a  MOME, a METU, a MATE-RIP, stb. diploma- és doktori bizottságaiban, elnökként, alelnökként és tagként dolgoztam. 2010-ben részt vettem a MOME média design MA-képzés elkészítő munkacsoportban. Száznál többször egyetemi diplomat témavezettem (METU, MOME) és opponnáltam. Dolgoztam egyéb szakmai zsűrikben (pld: OMDK)  tagként és elnökként. Számos kiállítás elé írtam megnyitószöveget.

2017–18-ban, Robert Capa Fotográfiai Nagydíj nemzetközi zsűrijének tagja lettem, majd elnöke voltam 2017–22 között. 2022-ben a Magyar Fotóművészek Szövetsége fotográfiai ösztöndíj-zsűrijében dolgoztam. 2018-tól a veszprémi Művészetek Háza, Fototaxis kiállítássorozatának kurátora vagyok.

2014-ben megítélték az AICA (Nemzetközi Műkritikusok Szövetsége) fődíját a Trafó Galériában rendezett Neue Ordnung című kiállításomért. 2014-ben bekerültem a Kreatív magazin a 30 legjobb magyar fotóst bemutató válogatásába.  A 2021-ben a Mai Manó – Magyar Fotográfusok Házában megrendezett Der Plan. című egyéni kiállításom a punkt.hu szakmai szavazatai alapján elnyerte a 2021 év második legjobb hazai kiállítása címet.

A 2022-ben a Kiscelli Múzeumban megrendezett Atlas. című egyéni kiállításom a punkt.hu szakmai szavazatai alapján a 2022 év ismét második legjobb hazai kiállítása volt.

Az Atlas-kötet 2024-ben a Nemzeti Múzeum által a legjobb fotóskönyvnek odaítélt Rosti Pál-díj nyertese lett.

Épp a napokban jelent meg Der Plan. címmel a legutóbbi tizenöt év egyéni kiállításaimat összegző reprezentatív kötet a Magyar Fotográfusok Háza és az ACB-Galéria közös együttműködésben.

Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának keretein belül a doktori disszertációmon dolgozom.

Gerhes Gábor | Web