A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert.

A hónap alkotója 2026 februárjában Hernád Géza.

47 éves vagyok, és arra gondoltam, hogy nem akarok egy rendhagyó méltatást írni magamról, ezeket a nagy laudációkat meghagyom másoknak, akit érdekel a munkásságom könnyen utánanézhet, inkább egy szubjektív visszaemlékezést írok, ahol tényleg csak annyi szakmai konkrétumot említek amennyi elengedhetetlen ahhoz hogy ne lógjak ki egy fotósblog repertoárjából.  

1997-ben kezdtem el fényképezni, egy-két évvel azután, hogy rádöbbentem: sosem lesz belőlem festőművész. Se operatőr vagy zenész. Nem voltam kiemelkedő rajzolásban, és elég bátor sem, hogy filmes karrierbe kezdjek. A művészfilmek és a festmények nagyon vonzottak, később pedig a fotó, ami elég demokratikusnak és általában szerényebb, csendesebb műfajnak tűnt.

A zene kisgyerekkorom óta nagyon meghatározó volt az életemben, de lusta vagyok gyakorolni, ezért ott is csak az örömzene, és a rajongás jött szóba. Önkritikus típus vagyok, valahogy ez biztosítja számomra a fejlődést, szóval hamar beláttam amit be kellett látni. Az irodalom is egyre jobban érdekelt, de sajnos túl rövid az élet, annyi mindent szerettem volna megtanulni, azt hittem nem lesz gond, ha elég éber vagyok, simán menni fog a 7-10 nyelv, a dob, zongora, trombita mellényzsebben lesz, mellette videóklipeket és kultfilmeket rendezek, mielőtt megreformálom a dadaizmust, és az önálló stand-up estemen nevetéstől könnyes arccal követeli majd a publikum, hogy a komoly verseimet is felolvassam. Aztán hamar ráébredtem, hogy az élet ennél sokkal prózaibb, és nagyon sokat kell gyakorolni ahhoz, hogy akár egy dolgot igazán magas színvonalon műveljen az ember, és nincs az az istenadta tehetség ami ezt az óriási árkot az álmok és a valóság között át tudná hidalni, még ha adott is volna minden, pusztán az időhiány miatt. Még ha relatíve sok szabadidőm is keletkezett miután egy baleset miatt a gördeszkázást 15 éves koromban abba kellett hagynom.      

Persze nem adtam fel könnyen, jegyzeteket készítettem az álmaimról, sokat olvastam, később próbáltam megtanulni portugálul, klarinéton játszani, de közben utazni is nagyon akartam, meg hát a koncertek, bulizás, csajozás, mindenre kellett idő.

Sokat lógtam a suliból, főleg a korai órákról, mondjuk erről a Tilos rádió tehet, mert túl érdekesek voltak ezek a reggeli műsorok 95′ környékén. Életfilozófiai kérdések foglalkoztattak, olyasmik hogy nem ugyanaz tudni mint érteni, nem az a lényeg hogy mit csinálok, hanem az hogy hogyan, és ehhez hasonló fiatalkori dilemmák, a kritikai és az analítikus gondolkodás alapvetései. Egy ideig azt gondoltam, hogy a művészet nem más mint bármilyen tevékenységnek a tökélyre fejlesztése ami ugyanúgy jelen lehet akár egy hasznos dologban is, ami konkrét funkciót lát el, pl. egy épületben, használati tárgyban, vagy akár sportban, szoftver fejlesztésben, tényleg bármiben, nem csak a “kultúrában”. A fényképezőgépek esetében is ez volt, hogy csodáltam magát a szerkezetet, lenyűgözött a technika, és a labor része is, azt éreztem hogy ezt behatóbban kell tanulmányoznom ahhoz, hogy az egész képkészítés folyamatát átlássam. Tehát nem meglepő hogy fiatalon sok minden, szinte minden érdekelt. Az egyetemen az érveléstechnika volt a kedvenc tantárgyam, a humor, az elmésség mindig lenyűgözött. Szerencsére aránylag korán, 2-3 év külföldi csavargás után rájöttem, hogy bár vagány dolog stoppolva Európát beutazni, sajnos meg is kell élni valamiből, és jó egy metropoliszban bicajos futárkodni huszonévesen, de nyilván nem akarom ezt huzamosabb ideig, hiába fizet jól. Meg tudom csinálni, csak nem akarom, mert akkor nem marad olyan dolgokra időm amivel tényleg foglalkozni szeretnék. Emlékszem, nagyon élesen maradt meg bennem ez, már késő volt és sötét mire az utolsó levelet “ezt még dobd be hazafelé” leadtam, amikor a brixtoni foglalt házunktól is jóval kijjebb, valami szép de nagyon távoli dél londoni kerületben megfogalmazódott bennem a gondolat amit egy szállítólevél hátoldalára írtam le: “a pénz csak kárpótlás a munka során elvesztegetett időért”.

Ezért egy idő után feladtam a külföldi létet és hazajöttem, hogy elvégezzem a MÚOSZ fotóriporteri képzését, (2001-2002) ami szakmai gyakorlattal kecsegtetett, könnyű álmot ígért. Természetesen nem volt semennyire könnyű a szakmában a suli után elhelyezkedni, de szerencsével, kitartással ellavíroztam egy darabig, aztán visszaköltöztem Londonba egy időre, ekkor ott már rendezvény fotózásból kerestem pénzt meg internként dolgoztam egy fotóügynökségnek. Aztán egy év múlva hazajöttem, és a régi Magyar Hírlapnak kezdtem el fotózni…

A gyerekkoromban teljesen más idők voltak, nyomtatott térképek, walkmanek, kazetták, rádiók, videó lejátszók, lemezek, kapucsengők, bélyegek. És persze fényképek. Na meg trabantok, skodák, ladák, Rubik játékok, aktatáskák, keresztrejtvények, és rengeteg könyv, hétfői adásszünet a tv-ben, csillagok háborúja, menő manó. Analóg éra.

Aztán megnéztük a tv-ben ahogy élő adásban kivégzik Ceausescu-t, és azt reméltük hogy nem csak hollywoodban, de a való életben is van remény, a jó győzhet a gonosz felett, a Nobel békedíjjal kitüntetett Gorbacsov pedig mindent megtett azért, hogy az atomrakéták a sufniba kerüljenek, és azt éreztük hogy a hideg háború maradványai úgy oldódnak fel, mint a jégkockák egy pohár vodka-narancsban.
Kicsit később pedig már az Mtv-n főműsor időben ugrálhattunk a Nirvana-ra…

Csak felvillantok ezt-azt, csapongok, mert ha mindent felsorolnék, több kilométer hosszú lenne ez a poszt. A lényeg, hogy átkos ide vagy oda, csodálatos gyerekkorom volt, örülök hogy 1978-ban születtem.

A fotográfia iránti rajongásomról a következő bejegyzésben írok majd!

Hernád Géza (1978) autodidakta módon kezdett el fotózni 1997-ben, számára a fényképe-
zés már kezdetben a kreatív önkifejezés egyik legtermészetesebb formája volt. Bár a zene, a
film és a képzőművészet világa is inspirálta, hamar felismerte, hogy a fotográfia egyszer-
re technikai kihívás és szellemi kaland. 2001-2002-ben elvégezte a Magyar Újságírók
Országos Szövetsége (MÚOSZ) fotóriporteri képzését, majd több mint két évtizeden át dol-
gozott leginkább hazai és nemzetközi lapoknak, kiadóknak. Munkásságát számos elismerés
kísérte, köztük a Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíja, a Pictures of the Year International
díja és tucatnyi fotográfiai ösztöndíj.

Az LTP. Élet kilátással című kiállítása 2026. február 22-ig látogatható a Capa Központ 8F Galériájában.
A tárlat kurátora Kopin Katalin.

Hernád Géza | Instagram