A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.

Nagyon nehéz néhány alkotóra leszűkíteni ezt az írást, még akkor is ha szigorúan csak fotográfusokat említek, hiszen változó intenzitással de mindig hatással vannak rám (és gondolom másokra is) egyéb vizuális művészetek is, ezért megpróbálom felsorolni azokat akik az utóbbi években mélyebb érdeklődést váltottak ki belőlem, de annyira sok jó fotós van, és hihetetlenül sok érdekes munka, sokkal könnyebb lenne 50-et felsorolni, mint 5-öt…

Először azért nézzük egy kisebb távlatból a dolgot. Amikor elkezdtem fényképezni, maga a médium érdekelt, még semennyire nem voltam tisztában egyes alkotók munkásságával, így nyilván a nagy nevek jöttek először amiket a családi könyvespolcokon, és itt-ott, ismerősöknél, könyvtárakban felfedeztem: André kertész, Brassai, Bresson, Klösz György, Vadas Ernő, Gink Károly, Urbán Tamás, stb.
Kicsit később Capa, Eisenstadt, Rodchenko, Giacomelli, Boris Mikhailov, Eugene Richards, Steve mccurry, Korniss, Benkő, Gulyás meg sok más random album tágította az ismereteimet, és ezernyi kép amit fotós ujságokban, National Geographicban, és jobb magazinokban láttam. De azt hiszem még mindig csak a teljesen amatőr szemlélődés vezetett, amibe belefutottam és képileg izgalmasnak tűnt azt megjegyeztem, de korban, stílusban, nem igazán tudtam volna elhelyezni őket, tényleg csak a képi megoldásokat figyeltem, azokból próbáltam tanulni.
Aztán a Múoszban leginkább Gaál Zoli hozott be nekünk albumokat, emlékszem Koudelka, és William Klein óriási hatással volt rám, pedig már túl voltam jó néhány Magnum fotós albumon. Kőnig Frigyes óráit is nagyon szerettem, bár ő művészettörténetet tanított, és ritkán kerültek elő fotók a vetítésein.
Molnár István is elképesztően modern szemlélettel osztotta meg velünk a tudását, de nem is nagyon voltak unalmas órák, E. Csorba Csilla és Tőry klára fotótörténeti óráit is kedveltem, de Gera Zoltán, Pólya Zoli óráin is mindig kerültek elő nevek, mindenkitől tanultunk valamit, lassan kezdett kitisztulni a kép, de még mindig csak félhomályban tapogatóztam.

Ami élesen megmaradt bennem, egy 2001-es August Sander kiállítás a Mai manóban, és ahogy 2002-ben Benkő Imre fényképezte Bressont, még a várban volt a Ludwig múzeumban egy retrospektív kiállítás…nekem is ott lapult az F3-as Nikon a táskámban, de már nem emlékszem hogy mertem-e képet készíteni, vagy annyira megilletődtem, hogy elő sem került…

2003 körül már rendszeresen néztem a Magnum, az érdekesnek induló, (de mára szerintem borzalmasan elsilányodott) VII ügynökség képeit, de a Vu, a Panos, Getty, Worldpressphotot is, mindent ami elérhető, nézhető volt ebben az időben a neten, és alkotói szemléletű munkákat lehetett látni rajta, nem volt stock, vagy nagyon hírorientált.
Sokat jártam a Mai Manó könyvtárába is. Ezrével mentettem le a kisfelbontású képeket a Magnumról, külön kis mappákba rendeztemőket. Érdekes, hogy eleinte évekig nem tudtam elszakadni a fekete- fehér leica kockától, valahogy szinte csak a 2:3 arányú képekre voltam rágyógyulva. Később vettem egy Horizon-t, aztán egy Hasselblad X-pant. Aztán jött az első áttörés mikor a Magnumon Pinkhassov, Webb, Miguel Rio Branco, Gruayert, Burri, Delahaye, stb. képei megmutatták, hogy a színeket sokkal tudatosabban, elvontabban is lehet használni, és lassan elkezdtem ráérezni a színes fotóra, egészen addig a szín, csak egy zavaró tényező volt, alkalmanként fűztem a gépbe, de mindig csalódás volt éveken keresztül. Később még jobban kitágult ez az univerzum, és egy hosszabb folyamat részeként elkezdtem vonzódni a kockább, 3:4, 4:5 képarányokhoz, évekkel később ez odáig fajult, hogy egy idő után már a Leica képarányú munkákat nem is bírtam megnézni, valami nagyon taszított benne, és a panoráma képek is egyre furcsábbnak kezdtek tűnni. Persze ezek az érzések mind csak az adott időben, útkeresés közben, a saját alkotói érdeklődésem oldaláról nézve jelentek meg ennyire határozottan, mások munkáiban nem zavart. Továbbra is rengeteget néztem a Magnumot, de 2005-6 körül történt egy elmozdulás a közép-és nagyformátum irányába, Alessandra Sanguinetti, Alec Soth, Carl de Keyzer, Mark Power munkássága felé fordultam a leicás fotósok helyett. Antoine de Agata, Trent Park, Alex Majoli, Jonas Bendiksen képeit is nagyra értékeltem, de egyre inkább a nagyformátum kezdte meghatározni az érdeklődési körömet.

Szerintem nagyszerű, figyelemre méltó korszak volt, organikusan ért össze a kreatív és a dokumentarista fotó, a Worlpress is több különleges megközelítésnek adott platformot; már ment a digitális fotó, de a díjazottak között sok atipikus, a mainstream médiára nem jellemző megközelítésű analóg munka is látható volt; síkfilm, 6×6, panoráma, polaroid, sőt még dagerrotípia is. David Burnett, Michael Wolf, Burtynsky, Pieter Hugo, Alexander Gronsky, Rob Hornstra, Max Pinckers, Simon Roberts, Vanessa Winship, Simon Norfolk stb. és természetesen hihetetlen nagy öröm volt látni Gárdi Balázs, Dezső Tamás, Szigetváry Zsolt díjazott képeit is…

Aztán a Magyar Hírlapnál kezdtem dolgozni, és 2006 körül Sárközy Gyuri nagylelkűen kölcsön adta a Linhof Master Technikáját ami már évek óta csak a garázsában állt. Az a fémkoffer nekem olyan volt mintha egy mágikus kincsesládát nyitottam volna ki, azóta sem tudok elszakadni az analóg nagyformátumtól. 2012-ben eladtam az összes 4×5 inches felszerelésemet, hogy minden figyelmemet a 8×10 inch-nek szentelhessem, azóta csak erre a formátumra fényképezek. “A médium maga az üzenet”

2008-10 körül pedig már szinte nem is érdekelt más, nem sorolok fel mindenkit, csak pár név ami körül határolja ezt a vonalat; Michael Wolf, Chris Jordan, Nadav Kander, Andreas Gursky, Thomas Struth, Thomas Ruff, Berndt and Hila Becker, a düsseldorfi iskola tagjai, Mitch Epstein, Taryn Simone, Sugimoto, Larry Sultan, Michael Schmidt, Rineke Dijkstra, Sian Davey, Olaf Otto Becker, Joel Sternfeld, Richard Renaldi, Massimo Vitali, Guido Guidi, Nicholas Nixon, Andrea Modica, Deana Lawson stb., és persze Alec Soth. De emlékszem, Greg Miller egy képe is nagyon isnpirálóan hatott rám, New Yorkban, egy magazin hátsó borítóján szerepelt a Country fair című kép kredit nélkül, sokáig nem is tudtam hogy ki fotózta. Évekig kinn volt a falamon ez a kép bárhová költöztem. Akkor még javában 4×5 inchre fényképeztem, és nem is igazán értettem hogy mitől olyan más ez a borzalmasan egyszerű kép, egy kislány áll és néz egy hatalmas robotra, tisztes távlatból az egész, mégis olyan mélysége van, minden olyan tiszta, borzalmasan részletgazdag, nincsenek nagy életlenségek, elmosódások, mégis annyira más, szinte három dimenziós hatást kelt… Később ez a kép is segített meghoznom a döntést, hogy 4×5 inch helyett 8×10-re kezdjek el fényképezni.

És persze ezzel egyidőben a klasszikus nagyformátumú fotósok munkáiban is egyre jobben elmélyültem: Ansel Adams, Weston, Walker Evans, Avedon, Stephen Shore, Jeff Wall, Berndt and Hila Becher, Sally Mann stb., de most abbahagytam a felsorolást mert sosem érnék a végére… Még néhány kedvenc női fotós mert csak párat említettem: Diana Arbus, Vivian Maier, Francesca Woodman, An-My Lê, Victoria Sambunaris, Candida Hofer, Mona Kuhn.

Jöjjenek az albumok, képek!

Richard Learoyd

Day for a night. Egy szobányi ilfochrome. Lenyűgöző munka, tényleg nincs rá jobb szó. Ha a hegy nem megy Mohammedhez… Richard Learoyd esetében a témának kell megtalálnia a fényképezőgépet, és nem pedig fordítva. Akár egy festmény, vagy egy óriási méretű dagerrotípia minden képe egyedi műtárgy, egyetlen példány, nem sokszorosítható, csak reprózható.

Részletek Richard Learoyd fotókönyveiből: Richard Learoyd, Fundacíon MAPFRE & Fraenkel Gallery, 2019. & Day for Night, Aperture – Pier 24 Photography, 2015.
Fotók: Hernád Géza

Timothy O’Sullivan

A polgárháborús fotósok talán legjobbja, Ansel Adams kedvenc fotográfusa volt. Érdemes elmélyedni a munkásságában, Alexander Gardner, Szatmáry Papp Károly, Felice Beato, Roger Fenton és hasonló történelmi jelentőségű háborús fényképészek úttörőinek egyike a nedves kollódiumos időkből.

Külön is írtam lenyűgöző életéről, de eddig még csak a polgárháborús cikkem jelent meg:

A háború képei: Az amerikai polgárháborús fotográfia úttörői

Alec Soth: I Know How Furiously Your Heart Is Breathing

20 éve figyelem Alec Soth munkásságát, ez az egyik kedvenc albumom tőle mostanában. Talán a leghíresebb kortárs 8×10-re fényképező ember, szerintem mindenki ismeri…

Alec Soth: I Know How Furiously Your Heart Is Beating, MACK, 2019.
Fotók: Hernád Géza

Dylan Hausthor: What The Rain Might Bring

Van egy ilyen fikciós, Blair Witch project hangulata a képeinek, érdekesen ábrázolt posztfaktuális világ, ahol nem lehet eldönteni mi igaz és mi nem, leginkább semmi, de mégis nagyon jó, misztikus folklór, kicsit horrorba hajló, spirituális, különlegesen erős hangulatú munka. Érdekessége még, hogy egyetlen szó sem található a könyvben, csak a cím az első, és a név+kiadó a hátsó borítón.

Dylan Hausthor: What The Rain Might Bring, TBW Books

Man Ray: Natasha, 1929

Senkinek nem kell bemutatni a világ legdrágábban eladott fotográfusát, mindenesetre ez a kép jó ideje nem megy ki a fejemből.

Hernád Géza (1978) autodidakta módon kezdett el fotózni 1997-ben, számára a fényképe-
zés már kezdetben a kreatív önkifejezés egyik legtermészetesebb formája volt. Bár a zene, a
film és a képzőművészet világa is inspirálta, hamar felismerte, hogy a fotográfia egyszer-
re technikai kihívás és szellemi kaland. 2001-2002-ben elvégezte a Magyar Újságírók
Országos Szövetsége (MÚOSZ) fotóriporteri képzését, majd több mint két évtizeden át dol-
gozott leginkább hazai és nemzetközi lapoknak, kiadóknak. Munkásságát számos elismerés
kísérte, köztük a Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíja, a Pictures of the Year International
díja és tucatnyi fotográfiai ösztöndíj.

Hernád Géza | Instagram