Van olyan fénykép mindannyiunk számára, ami valamiért mélyen megérint, és kiemelkedik a többi közül. A Roland Barthes filozófus által punctumként emlegetett jelenség, amely – gyakran a fotós szándékától függetlenül – eltalálja a nézőt, sokszor egy mellékes, apró, látszólag jelentéktelen elemről van szó, amely mégis rendkívül erőteljesen hat az egyénre. Sorozatunkban a fotós szakmán kívülről szólítunk meg szerzőket, hogy osszanak meg egy gondolatot vagy benyomást egy számukra fontos fotográfiáról. Fedezzük fel együtt ezeket a személyes történeteket!

Nagy Zágon operatőr édesapja egy fényképét választotta.

2013-ban gyors lefolyású betegségben halt meg apám, vagy ahogy mindenki szólította ’Nagyec’.

2023 karácsonykor otthon voltam Sárosdon – ahol felnőttünk –, a  garázsban találtam egy dobozt. Tele volt apám fotóival a képeken csak anyám szerepelt. Azelőtt sosem láttam azokat a képeket és sosem láttam olyannak anyámat, mint azokon a képeken.

Bevittem a házba a dobozt és elkezdtük együtt nézni a fotókat.

10 évvel voltunk apám halál után, de valahol itt kezdtük el a gyász újabb fázisát, a hiány feldolgozását. Itt kezdtük el érzelmileg egymást megtámasztani és nem a saját gyászunkba burkolózni, magányosan. Elkezdtünk beszélgetni, Róla. Aki valahogy újra ott volt és vezette közöttünk a beszélgetést, ahogy a mai napig így van ha előkerül egy ilyen kép.

Azt hiszem ezeken a képeken keresztül sikerült sok mindent rendezni apámmal nekem is. Jobban értem őt és magamat és jobban értem az ő kapcsolatukat is.

A választott képet apám készítette anyámról. Vagy ahogy mindig hívta, ’Babi’-ról. A fotót megmutattam neki és rögzítettem amit mondott:

„A kis miniszoknyámba! Apád ezt a ruhát nagyon csípte rajtam. Ez a pulcsi meg ilyen szőrős volt és ilyen piros színű. 
Hát nem voltam olyan csúnya lány ugye?
Ez a kultúrházban van az irodában. A bőrfotelben ülök. Volt apádnak a Robi kutyája egy boxer. Fehér volt a pofája meg a mellénye, aztán ilyen zsemle színű volt.  A nagybátyjától kapta. 
Mindig elhozta a kultúrba, ahol elfoglalta ezt a fotelt. Aztán egyszer jött a Killer, beült a kutya foteljába. Akkor a kutya szembe állt vele, elkezdett ugatni meg vicsorogni. Mondta neki a Nagyec, hogy: szállj ki a foteljából, mert az a baja hogy beleültél. 
Volt, hogy a keresztanyádék elzárták a kutyát, de az kiszökött aztán jött apád után a kultúrba.
Milyen szép combjaim vannak mi? Akkoriban olyan miniben jártunk, hogy nah…
A gyűrűt az ujjamon a nyolcadikas ballagásomra kaptam. Lila köves. Még megvan.
Itt még a szempillámat se festettem meg semmi, mert apád az haragudott érte. Nem szerette mikor ki volt festve a szempillám.”

Azóta rendszeresen fotózom anyámat, amit előtte sosem tettem. Mindig azt mondja: „Rólam úgy csinálj fényképet, hogy észre se vegyem! Apád is mindig órákig állítgatta azt a szart.”

Azt hiszem, ez olyan kép.

Nézd meg a Rögzítés rovat többi részét is!