A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben mivel foglalkozott, és jelenleg min dolgozik.

Írhatnék részletesen a legújabb “projekt”-jeimről, de mivel magától a projekt szótol is kiráz a hideg, ezért arról írok ami valóban foglalkoztat; ezek mostanában inkább elméleti kérdések a fotóval és általában a kultúrával kapcsolatban. Visszatérő, nagyon egyszerű gondolatok: van-e a mennyiségnek minőségre gyakorolt hatása a kortárs kultúrában, meddig lehet releváns valami, pusztán a kanonizáció meddig segíthet túlélni, dicsőíteni, akár megtéveszteni minket? Renoir rajongók, kezeket a magasba!

Ahogy az előző blogbejegyzésben írtam, én a fotót a szerénység, a lassúság, a csendesség, a visszafogottság miatt kedveltem meg, tehát bevallom ez a mai tempó, ez a képdömping számomra kissé tenyérbemászó jelenség, nem is tudom, de már nem is szeretném ezt lekövetni, mert nem tartom hitelesnek, viszont idő és energiarablónak igen. Amikor elkezdtem fotózni, elképzelhetetlen lett volna, hogy emberek ilyen mennyiségben és tempóban ontsák magukból a kreálmányaikat.

Persze ez senkinek nem a hibája, egyszerűen ezt a kort éljük, csak emiatt ez már inkább terhelő, mint felszabadító hatást gyakorol a tudatunkra, legalábbis az enyémre. Érdekes kérdés hogy létezhet-e még művészi szabadság ha már mindent szabad? Úgy gondolom a szabadság eszméjét csak addig érezhetjük át igazán amíg van valamiféle kötöttség amihez képest vágyhatunk erre.

Ma már mindent dokumentálunk, a napi életünk apró részleteit, hol járunk, mit eszünk, teszünk-veszünk, és erre jönnek még a komoly munkák, amiben csak az a nehéz, hogy ha mindenki ezt csinálja, és meg is jeleníti ezeket, akkor számomra nagyon hamar egy követhetetlen masszává áll össze ez az egész.

Alapos vagyok, ha valami érdekel akkor azt szeretem teljességében látni, ha valakinek tetszik a munkája akkor megpróbálom az összes elérhető művét felkutatni, igyekszem a lehető legátfogóbb képet
kapni róla. Sajnos nincs ennyi piedesztál. És elsősorban nincs ennyi idő, amennyi ennek a töménytelen mennyiségű képnek a befogadásához szükséges volna.

Ha az ember átlagéletkora 8-900 év lenne, és mindenkinek külön személyzete, vagy leginkább robot hadserege volna, hogy az ügyes bajos dolgait intézze, pénzt termeljen, és minden unalmas hétköznapi kötelességet teljesítsen, az emberiségnek pedig kizárólag az lenne a dolga hogy a művészeteket csodálja és művelje akkor meg se szólalnék, ünnepelnék, hogy ilyen jó bizony még sosem volt! De nem feltétlenül, hiszen az érzés hogy egy másolat másolatának a másolatát látom mikor azt mondják: – ezt nézd meg, ez valami új! – attól még velünk maradna. A kor amiben élünk egy remake remake-je. Remek! Akkor mihez kezdjünk?

Ha Michelangelo egy fejlett technikával, egy teammel, (na és persze korlátlan mennyiségű márvánnyal) rendelkezett volna, és minden hónapban kifaragott volna egy Dávid szobrot, vajon tudnánk-e ugyanúgy tekinteni rá, válhatott-e volna ez a mű egy évszázadokon átívelő művészettörténeti ikonná?

Természetesen nem gondolom hogy nincs új a nap alatt, hiszek, vagy inkább reménykedem abban, hogy a kiemelkedő munkák idővel a helyükre kerülnek, és nem feltétlenül baj az, hogy ennyi lehetőség közül tudunk választani. Csak pillanatnyi zavar, ami majd lecsendesedik…

De ez igaz a művészet más területeire is, nem csak a fotóra. Ez már egy régi vesszőparipám, hogy a kultúránk telítettsége egy idő után a kultúránk hatástalanságához vezet. Senki nem képes már átlátni ezt a mennyiségű alkotást.

Hogy picit elrugaszkodjunk a fotótól, beszéljünk inkább a filmekről; Fellini a maga idejében egy bizonyos mennyiségű filmet (korának legmeghatározóbb alkotásait) nézett meg, hogy képben legyen mielőtt filmkészítésbe kezdett. De a mai kor Felliniének aki épp a filmes iskola padjait koptatja, ugyanez a mennyiség már hatványozott számban van jelen, elképzelhetetlenül sok évet követelne meg, hogy valaki ennek a töredékét végignézze, értelmezze, elemezze. Jó kérdés, hogy mit tanítsunk akkor egy mai fiatalnak? Ne foglalkozz a múlttal, a filmtörténettel, mert azt úgysem értheted meg! Csak menj és készíts filmeket?

De vajon akkor ez tanítás? Mondhatjuk, hogy felejtsd el Hitchcockot, Coppolát, Kubrickot, Bergmant, Formant, Pasolinit, Polanskit, Tarkovskyt, Bunuelt, Almadovart, Woody Allent? Scorsese, Spielberg, Stone is felejtő, Jarmusch, Lynch, Wenders, Fassbinder, Tarantino, Lars von trier meg se forduljon a fejedben, csak menj és nyomd a rec gombot! Ma már egy mobillal is mindent meg lehet csinálni! Nézd meg mi megy a Netflixen! Valami olyasmit csinálj! Az én egyik kedvenc európai filmrendezőm Kieslowski, de annál már tényleg a tiktokon jobbakat találsz reel-ben! Amúgy is meghalt már rég…hagyd ezt a sok poros vackot a fenébe! És akkor tényleg csak közel kortárs szupersztárokat említettem, a jéghegy csúcsát, vissza se menve Chaplin, Vittorio de Sica vagy Huszárik Zoltánig, és Sorrentinoval se jöttem közel a mához.

Jártam a közgáz filmklubba a 90-es években, és az Art mozihálózat kedvezményes jegycsomagját is előszeretettel fogyasztottam, olyan filmekre mint a Gyűlölet, a Bukott angyalkák, Született gyilkosok, Veszett a világ, Trainspotting, stb. de én egy végtelenül alulművelt filmrajongó lehetek ahhoz képest amit egy velem egykorú filmes tanárnak tudnia illik a filmekről.

Az aktualitása miatt ide kívánkozik az utolsó 2024-es Guardian interjú Tarr Bélával aminek a főcíme: “My slogan is very simple: No education, just liberation!”

Elnézést ha bárkit untattam ezekkel a gondolatokkal!

Emellett persze teszem a “dolgom”, most is a stúdiómban ülök, dobszkennelem a 8×10-es filmjeimet, épp egy régebbi portrét a kisebb fiamról ami nem jól lett digitalizálva.

Alkalmanként még fotózom az LTP sorozatba, (ami még február 22-éig látható a Capa központban) leginkább a családomat, és van egy kísérleti munkám amivel még nem tudom mit kezdjek, tovább fejleszteném, mert nagyon tetszik, de nem tudom eldönteni, hogy csak nekem vagy másoknak is tetszene.

2025-ben csináltam egy absztrakt részletekről szóló sorozatot, de azt hiszem egy újabb anyaggal gazdagodott a fiók. De ez egyáltalán nem baj, sőt nekem fontos hogy ilyen is legyen.

Hernád Géza: Emulziorajzok

És én sem vagyok szent, rengeteget fotózom telefonnal. Néhány analóg kontakt is készült régebbi képekről, rendezgetem a filmjeimet, a kiállításból kimaradt képeket, de leginkább dolgozom, és ha tehetem a fiaimmal töltöm az időt, ha lenne még pluszban akkor haladnék tovább a házfelújítással, de már így is nagyon hektikus az életem…

Hernád Géza (1978) autodidakta módon kezdett el fotózni 1997-ben, számára a fényképe-
zés már kezdetben a kreatív önkifejezés egyik legtermészetesebb formája volt. Bár a zene, a
film és a képzőművészet világa is inspirálta, hamar felismerte, hogy a fotográfia egyszer-
re technikai kihívás és szellemi kaland. 2001-2002-ben elvégezte a Magyar Újságírók
Országos Szövetsége (MÚOSZ) fotóriporteri képzését, majd több mint két évtizeden át dol-
gozott leginkább hazai és nemzetközi lapoknak, kiadóknak. Munkásságát számos elismerés
kísérte, köztük a Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíja, a Pictures of the Year International
díja és tucatnyi fotográfiai ösztöndíj.

Az LTP. Élet kilátással című kiállítása 2026. február 22-ig látogatható a Capa Központ 8F Galériájában.
A tárlat kurátora Kopin Katalin.

Hernád Géza | Instagram