A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben mivel foglalkozott, és jelenleg min dolgozik.

Az első blogbejegyzést ott hagytam abba, hogy jelenleg a MOME Multimédia-művészet DLA képzésnek doktorandusza vagyok, innen szeretném most folytatni.

A kutatásomban azt vizsgálom, hogy a képalkotó technológiák – és kifejezetten a fotografikus kép – miként képesek elmozdítani az emberi érzékelés megszokott tér- és időléptékeit. Konkrétabban az érdekel, hogy ezek az eszközök hogyan tudják érzékelhetővé tenni azokat a folyamatokat, amelyek időléptékük vagy térbeli kiterjedésük miatt kívül esnek a közvetlen tapasztalatunkon: például a bolygó mozgását, a geológiai időt, vagy olyan változásokat, amelyek túl lassúak vagy túl gyorsak ahhoz, hogy eseményként megragadhatók legyenek. Ez a kérdés a jelenlegi, egymásba fonódó ökológiai és társadalmi válságok kontextusában érdekel, hiszen ezek a jelenségek sokszor éppen az érzékelhetőség és megragadhatóság határain mozognak.

A Doktori Iskola számomra egyik legélvezetesebb adottsága, hogy egy olyan közeget jelent, amit számos rendkívül izgalmas alkotó és gondolkodó ember képez, akik roppant diverz témákkal foglalkoznak. Három doktoris társammal (Hulesch Máté, Tóth Márton Emil és Vass Csenge) felismerve, hogy a kutatási témáink több ponton kapcsolódnak egymáshoz, összeálltunk, és a Doktori Iskola 25. évfordulója alkalmából lehetőséget kaptunk egy kiállítás megvalósítására.

A kiállítás a „homokszem a gépezetben” metaforáját fordította ki, és egy olyan világ képét vetette fel, amely maga is szemcsékből álló rendszerként működik.

A tér- és hanginstallációkból, szövegből és egy nagyméretű fotográfiából álló kiállítás az anyag, a tér, és az idő hármasát vizsgálta az üresség, a részecskék és a közöttük feszülő tér viszonyán keresztül. A kiállítás középpontjában az a kérdés állt, hogy miként érzékelhető és gondolható el egy olyan valóság, amely túlmutat az emberi tapasztalat megszokott keretein: ahol a világ nem stabil egészként, hanem folyamatosan mozgó, kölcsönhatásban lévő elemek hálózataként jelenik meg.

Amellett, hogy a saját fotográfiai eszközkészletemből kilépve itt lehetőségem nyílt más anyagokkal és médiumokkal is dolgozni, talán mégis kiemelten fontos számomra volt az egyik munka. A fotó a Svábhegyi Csillagvizsgálóban készült, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont egyik mikroszkópjával, és egyetlen egy, a Szaharából származó homokszem másfél méteresre nagyított képét ábrázolta. A felnagyítással az volt a célunk, hogy egy, az emberi érzékelés számára nehezen hozzáférhető dolgot, mint egy egyszerű homokszem, az emberi léptékhez szinkronizáljunk.

Ilyen szinkronizációs kísérlet a még jelenleg kísérleti fázisban lévő Horizont munkacímű projektem is. Ez a videó alapú munka azt vizsgálja, hogy a képalkotó technológiák miként formálják az időről alkotott érzékelésünket. Kiindulópontja a horizont, mint vizuális alapstruktúra: az a látszólag stabil határvonal, amely meghatározza térbeli tájékozódásunkat, elválasztja a fentet a lenttől, a közelt a távoltól

A munka egymás után fűzött, 24 órás időtartamot lefedő time-lapse felvételekből áll, amelyek során a kamera a Nap vagy a Hold mozgását követi az égen. A felvételek egy, az asztrofotográfiában használt ekvatoriális mechanika segítségével készülnek, amely a Föld forgását ellensúlyozva ellentétes irányban forgatja a kamerát. Ennek következtében az égitest a képmezőben mozdulatlan marad, miközben a táj lassan kibillen és elfordul körülötte.
A megszokott viszony tehát megfordul: nem az égitest halad végig az égen, hanem maga a horizont kezd elfordulni.

Az itt látható tanulmány Lanzarote vulkanikus, marsbéli tájain készült. A Kanári-szigetekhez tartozó sziget a kora újkorban az Atlanti-óceánon zajló tengeri útvonalak fontos állomása volt, és a felfedezések korában az „új világ” felé tartó expedíciók egyik kiindulópontjaként is szolgált. Ma a táj idegenszerű, extraterresztriális karaktere miatt gyakran használják analóg terepként különböző űrkutatási és technológiai tesztekhez.

A projekt jelenleg is alakulóban van: a meglévő videók inkább kísérleti tanulmányokként működnek, amelyek egy nagyobb léptékű munka első darabjaiként azt vizsgálják, hogyan teheti a fotográfia érzékelhetővé a planetáris időt, és miként képes újrarendezni az ehhez fűződő tapasztalatunkat.

Ha valakit esetleg bővebben érdekelne a doktori kutatásom, ajánlom a Helikon folyóirat Etnofuturizmusok című számában megjelent tanulmányomat.

Máté Balázs  | Instagram