A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.

Az első számomra inspiráló alkotók, még gimnazistaként a konstruktivizmusból gyökerező geometriai formákból építkező szuprematista Malevich, El-Lissitzky, vagy a Bauhaus iskolából Moholy-Nagy, Johannes Itten, Max Bill és társaik voltak. Szerettem a színtannal való kísérleteiket és azt az absztrakt redukciót, melyet a saját munkáimban is kísérletezés szinten folytattam. Megtaláltam a hidat a nagyapámtól örökölt szikár geometrikus népi faragásminták és a konstruktivizmus egyszerű szabálytanra építkező geometriáján. Igazán akkor váltak számomra inspiráló alkotókká ezek közül Moholy-Nagy, El Lissitzky amikor felfedeztem, hogy a szélesebb rétegben ismert grafikáikon és festményeiken túl nagyon izgalmas fotogram és egyéb fotótechnikai kísérletekkel próbálták a fotó eszközével minél szélesebb eszköztáron keresztül feltárni belső világukat. Átjártak a fotómontázs, a tipográfia, a könyv, az építészet irányába. Ez a komplex, rendszeralkotó gondolkodás közel áll ahhoz, ahogyan én is a fotográfiát tárgyi, városi és emlékezeti struktúrákkal együtt kezelem.

Malevich pedig számomra a redukció és a geometrikus forma kezelése miatt fontos. A négyzet művészetében nem pusztán forma, hanem ikonikus, szinte szakrális érvényű jel. Ez a gondolkodás kapcsolódik ahhoz, ahogyan engem is foglalkoztatnak az egyszerű geometriai elemek, építészeti homlokzati minták, vizuális rendszerek és azok jelentésrétegei a saját társadalmi és családi rétegeimben.

Moholy-Nagy László munkásságában mindig az érdekelt a legjobban, ahogy a fotográfiát nem egyszerűen képkészítő eszközként, hanem gondolkodási és kísérleti térként használta. Fotogramjai, fénykísérletei, tipográfiai és konstruktív kompozíciói számomra azt mutatják meg, hogy a fény, az anyag, az árnyék és a forma önmagukban is képesek jelentést hordozni.

A saját vizuális alkotói nyelvemben is fontos a geometria, az absztrakció és a tárgyi világ közti kapcsolat. Különösen közel áll hozzám az a szemlélet, amelyben a fotográfia, a tárgy, az építészet és a grafikai gondolkodás nem külön területek, hanem egymást folyamatosan átható rendszerek. Számomra is ez az egyensúly a legfontosabb: a várossal, annak társadalmi és építészettörténeti rétegeivel párhuzamosan folyó kutatásaim, valamint a saját családi transzgenerációs kutatásaim is egymást átható rendszerként épüljön.

Székesfehérváriként egyszerre hatott rám a Fejér megyei faluvilágban élő családom vidéki életvilága – annak népi hiedelemvilágával, paraszti és népművészeti tárgykultúrájával. Ugyanígy hatott rám a város szocialista iparosításából megmaradt ipari, munkás karaktere, mely kettősséget családi történeteimen, az épített környezet vizsgálatán és az örökölt tárgyaim újraértelmezésén keresztül kutatom. Bukta Imre munkáiban éppen ez inspiráló számomra: az a plasztikusság, ahogyan a vidéki Magyarország sokszínű arcát – a paraszti kultúra maradványait, a szocializmus tárgyi környezetét, a Kádár-kori lakóházak formavilágát és a mindennapi használati tárgyak emlékezetét – egyszerre dokumentálja, elemeli és műtárggyá merevíti. Munkái számomra azt mutatják meg, hogy a látszólag banális, elhasznált vagy idejétmúlt tárgyak és épületek is képesek egy egész társadalmi korszak személyes emlékezetét hordozni.

Hámos Gusztáv és Katja Pratschke számomra azért volt már korábban is inspiráló, mert munkáikban a kép, az emlékezet és a városi tér együtt adták a koncepció vázát. A gondolkodásukban a város nem statikus épületek összessége, hanem időben változó, archívumokból, személyes történetekből és közösségi képzetekből felépülő rendszer. Ez a szemlélet különösen közel áll ahhoz, ahogyan én is Székesfehérvárhoz viszonyulok: egyszerre személyes eredethelyként, családi és ipari örökségként, valamint vizsgálható városi struktúraként. A topos csoporttal közösen jegyzett Közös_Ég Community_Building kiállítás azért volt fontos számomra, mert lehetőséget adott arra, hogy Székesfehérvárt ne csak mint szülővárost, hanem mint egymásra rakódó történelmi, társadalmi és építészeti rétegek rendszerét értelmezzem.

Ebben a közös gondolkodásban Gusztáv és Katja szemlélete abban volt meghatározó, hogy a helyhez való kötődést nem lezárt emlékként, hanem újra és újra felépíthető közösségi tudásként lehetett megérteni. Egy olyan interaktív installációt hoztak, mely a két már nem létező – a 20. század viharos évtizedeiben lerombolódott – Nagyboldogasszony Bazilika és a Székesfehérvári Zsinagóga 3D rekonstrukcióját lehetett egy érintőképernyő lenyomása során újraépíteni, mely miután azt elengedtük, mint egy légvár leeresztődtek – utalva arra, hogy minden épített emlékünk addig létezik, míg a társadalmi emlékezet fenntartja őket.

Alkotói munkásságomban azonban engem leginkább más szakterületek inspiráltak, amelyek tágították a perspektívámat: így gyerekkoromtól a biológia, zoológia világa, egy ideje például Barabási Dánielen keresztül az agykutatás és a sejtszerveződés világa, annak vizuális metaforái, vagy Fürész Péteren keresztül a famegmunkálás, a szikár anyaghasználat, a talált anyagokból való alkotás inspirál, vagy akár az urbanisztikai kérdések, a városhasználat, annak buktatói, dzsentrifikáció és társai. Szeretek ezen szakemberekkel dolgozni és közösen alkotni, mert olyan témákat járhatok körül, amelyek sokszor nagyon szép ívben vizualizálhatók és láthatom, milyen módon inspirálódnak olyan emberek, akik előtte nem alkottak.

Csizik Balázs | Web | Instagram