A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

30 éves koromra, amikorra beért a szándék, hogy komolyabban is foglalkozzak a fényképszettel, már egy évtizede hírekkel dolgoztam. Kézenfekvő volt hát, hogy a riportfotó irányába induljak el, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy egy film egyetlen mondata adta meg ehhez az utolsó, nagy lökést. A Felejtés virágai (Harrison’s flowers) a délszláv háborúban dolgozó fotóriporterek munkáját mutatja be, természetesen az elmaradhatatlan szerelmi szálra fűzve fel a történetet. A film egyik jelentében éppen egy nehéztüzérségi támadás alatt álló kórházba nyomulnak be az újságírók, miközben az ápolók a betegeket menekítik ki. Ekkor az egyik ápolt a magyar fordítás szerint azt mondja a fotósoknak: „Fényképezzenek, mutassák meg a világnak, hogy mi folyik itt!” Azt hiszem, ez a hírképeket fogyasztók alapvető és kétségtelenül jogos elvárása a fotóriporterekkel szemben. Jó volna, ha minél többen meg tudnának felelni ennek…

Az utóbbi években egyre jobban vonz az avantgárd festészet, abból is a „nem végletekig absztrahált” munkák, sokkal inkább a kollázsszerű térábrázolás. Személyes gyűjteményem két kedves darabját mutatom meg itt, és egy olyan felvételt tőlem, amelyen óhatatlanul visszaköszön az ez irányú rajongásom:

Képeket alkotni nemcsak kézzel vagy eszközökkel lehet. Éppen ezért rendkívül fontosnak tartom, hogy az alkotók társ-, vagy a munkásságuktól messze eső területekből is merítkezzenek: zenéből, táncból, irodalomból stb. Én egy olyan könyvélményt hozok példaként az inspirációs források között, amely képekben gazdag, miközben egy árva kép sincs az oldalain. Krusovszky Dénes első regénye, az „Akik már nem leszünk sosem” felér egy filmélménnyel. Szóhasználata, leíró nyelvezete vezeti az olvasót a helyszínek és azok részletei között, miközben kicsit sem kényelmesíti el a fantáziát. Épp ellenkezőleg: képeket láttat, biztos vagyok benne, hogy mindenkiben egy kicsit másmilyeneket, tornáztatja a képzelőerőt, és ezzel – akarva vagy akaratlanul – inspirációs forrássá válik.