Játék. Szabadság. Tanulás. E gondolatkörök képezték a 2018-as CAPAZINE – LET’S PLAY workshop és az eredményeit bemutató kiadvány és a kiállítás alapját. A CAPAZINE a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ zine-je, kiemelt témája a kortárs magyar fotó, azon belül is hat fiatal alkotó munkássága. Legfőbb belső törvényét a címlapon olvashatjuk: LET’S PLAY, azaz játsszunk! A játék nemcsak témaként volt jelen a kurzusvezetők előadásaiban, a kurzust végigjáró hat fotós projektjeiben és a két elméletis esszéiben, hanem jövőbeli lehetőségként is az olvasók előtt a különleges publikációs forma révén.
Cserna Endre (1997) szakszövegíróként vett részt a CAPAZINE – LET’S PLAY workshopon. Pictures on Speed című írásában a műhelymunka alatt készült fotósorozatokra reflektált.
A világunk behálózódott a jelent folyamatosan közvetítő médiával, és ezzel a civilizációs sebesség egy olyan fokát érte el, amely ma már lelassíthatatlannak tűnik. Teljesen megváltozott a viszonyunk a jelenidejűséggel és a valósággal. Ennek az állapotnak az egyik tünete lehet az ember szüntelen igyekezete az élmények, az extrém tapasztalatok, a valóság minél intenzívebb megélése iránt. Slavoj Žižek egy 9/11-ről szóló esszéjében ezt a valóság iránti szenvedélyes vágyódást úgy szemlélteti, hogy a híradásokban újra és újra lejátszott képsorokat a becsapódó repülőgépekről összehasonlítja azzal a jelenséggel, amikor pszichés betegek megvágják magukat, hogy a fájdalom révén „érezzenek valamit” (Slavoj Žižek: Welcome to the Desert of the Real. Five Essays on September 11, Verso Books, 2002, 10). A valóság megélésének ebben a szélsőséges példájában ráadásul az a csavar is benne van, hogy a New York-i lakók kivételével az egész világ kizárólag így, különböző médiumokon keresztül tapasztalhatta meg a 2001. szeptember 11-i terrortámadások történéseit. Tagadhatatlan, hogy a valóság átélése korunkban indirekt élménnyé vált, ezt a közvetettséget pedig ijesztően egyszerűen lehet ellenünk fordítani.
A vizualitás ránk gyakorolt hatalma nem új keletű dolog, hanem a képalkotással egyidős tendencia. A tömegmédia információdömpingjének felgyorsulását követően a kép mindennapos használata változott meg: illusztratív mivoltát elhagyva az információátadás elsődleges eszközévé avanzsált, és egyszersmind beépült a tömegmanipuláció apparátusába. A huszadik század szociokulturális folyamatai és a technológiai fejlődés nyomán a valóság hangsúlya eltolódott a virtuális térbe. A technogenerációk nem véletlenül tették át oda a székhelyüket, hiszen a realitás jelentős eseményei ma már ott zajlanak. Bár a virtuális tevékenységek (pl.: a „lájkolások”) még most sem képesek az utcán forradalmat csinálni, azért kelthetik azt az illúziót, átélhetővé tehetik azt az élményt, hogy azonnal, ténylegesen cselekedtünk valamit.
Korunk és a legfiatalabb generációk jellemzéseiben rendre előkerülő téma, hogy mennyire a technológiák bűvkörében élünk, és hogyan gyengül folyamatosan a kapcsolatunk a valósággal. Mivel a CAPAZINE-ben szereplő fiatal magyar alkotók ebben a közegben dolgoznak, az esszémben a kiadványbeli munkáikat is e kérdéskör felől vizsgálom. A virtualitás és a valóság szembeállításának problémahalmazán belül kiemelten foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy vajon tényleg egymás ellentéteiként tekinthetünk-e ezekre a fogalmakra, vagy esetleg valamilyen más konstellációban kapcsolódnak össze. Talán a virtualitás a valóság egy halmaza? Vagy a valóságot szövi át a virtuális?
Urbán Ádám (1976) beszédes Lő-Tér-Idő című munkája a lőterek magányát mutatja be. Önmagában abszurd a felvetés, hogy olyan tereket alakítunk ki, amelyeknek az a funkciója, hogy játékosan megtanuljunk gyilkolni, főleg egy olyan korban, ahol a First Person Shooter videojátékokban le lehet vezetni ezeket az ösztönöket. De a háború is sokkal inkább ezekre a szimulációkra hasonlít már: a modern hadászatban nincs igazán szerepe a gyalogságnak, a hadszíntér képernyőkre és digitális terepasztalokra tevődött át, távirányításúvá, digitalizálttá vált. A fizikai háború lehetőségének terrorától, a folyamatosan ránk leselkedő veszélytől a mai embernek tartania kell. Ez az üzenet mindenhol megtalál minket a média által behálózott világunkban. Ebben a helyzetben pedig csalóka megnyugvás-érzést adhat az a fikció, hogy egy fegyver a kezünkben valóban érhet valamit.
Szalai Dániel (1991) részben szintén a hadászattal kapcsolatos munkájában, A törekvés eszközeiben azt vizsgálja, hogyan használjuk fel az élő környezetünket arra, hogy taktikai előnybe hozzuk magunkat. A galambok „félrehasználatának” bemutatásával ironikusan reflektál egyfelől arra a léptékváltásra, ami az információcsere tempójában bekövetkezett, másfelől arra az elévülési folyamatra, amely a kommunikációs eszközök történetében zajlik. Digitalitás előtti természet, drónok előtti galambok. Amit a nagy háborúk idején még a szárnyak gyorsasága jelentetett, az mára már nevetséges lassúságnak tűnik. Vajon milyen körülmények között lehet még most is épp a postagalamb az adekvát médium, amely meghaladottsága miatt már jó ideje kikerült a fókuszból?
Nunkovics Róbert (1993) egy hajléktalan street art-művészt követett fél éven keresztül. A Tomy Montana álnéven futó graffitis a társadalom peremére sodródott. Ahogyan őt magát a hatalom „drogosnak” és „bűnözőnek” titulálja, különleges street art-projektjét is „törvénybe ütköző vandalizmusként” tartják számon a végtelen képernyők és reklámtáblák városaiban. Nunkovics munkája egyrészről dokumentarista. Erősen reflektál a társadalomból való kitaszítottság érzésére. A graffitit és rokon műfajait egyfajta forradalomként mutatja be a hirdetések mindent leuraló vizuális diktatúrája ellen. Egy kézzel rajzolt kép így lehet bizonyíték a képek visszalassítására való törekvésre.
Cserna Endre Pictures on Speed című írásának teljes változatát a CAPAZINE – LET’S PLAY kiadványban lehet elolvasni, amely kapható a Capa Központban.
Nyitókép: Nunkovics Róbert: Virág (részlet a Tomy Montana című sorozatból), 2018