Gáspár Balázs: A játék képzelete (részlet, CAPAZINE – LET’S PLAY)

Játék. Szabadság. Tanulás. E gondolatkörök képezték a 2018-as CAPAZINE – LET’S PLAY workshop és az eredményeit bemutató kiadvány és a kiállítás alapját. A CAPAZINE a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ zine-je, kiemelt témája a kortárs magyar fotó, azon belül is hat fiatal alkotó munkássága. Legfőbb belső törvényét a címlapon olvashatjuk: LET’S PLAY, azaz játsszunk! A játék nemcsak témaként volt jelen a kurzusvezetők előadásaiban, a kurzust végigjáró hat fotós projektjeiben és a két elméletis esszéiben, hanem jövőbeli lehetőségként is az olvasók előtt a különleges publikációs forma révén.

Gáspár Balázs (1989) szakszövegíróként vett részt a CAPAZINE – LET’S PLAY workshopon. A játék képzelete című írásában a műhelymunka alatt készült fotósorozatokra reflektált.

LET’S PLAY!, azaz Játsszunk!– de mit és hogyan? És különben is, mit jelent játszani, tudjuk-e definiálni a játékot? Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások című könyvében a játékkal, illetve a játék fogalmával kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy a különböző – társas-, labda-, szerencse-, kártya-, és egyéb típusú – játékok ugyan számos közös vonást mutatnak, még sincs egy olyan jellemző, amely a játék ideája alá sorolt jelenségek mindegyikére érvényes lenne. E szerint tehát nincs olyan esszenciális tulajdonság, amely minden játékot meghatározna – ezek összessége sokkal inkább egy központi rendező elv nélküli, heterogén, definiálhatatlan halmazt mutat, amelyhez a családi hasonlóság elmélete felől érdemes közelíteni. Az elmélet lényege, hogy az egyes játékok, illetve azok osztályai között több-kevesebb hasonlóság fedezhető fel, akárcsak egy család tagjainak a vonásai között. A játékok egyes osztályainak összevetésekor a közös vonások és megfeleltetések esetről esetre feltűnnek, majd megmaradnak vagy pedig eltűnnek, hasonlóságok komplex hálózatát rajzolva ki (Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások.Budapest, Atlantisz Kiadó 1998., 57–58.). Ez a szemlélet azért lehet még ma is érvényes, mert elég nyitott és rugalmas ahhoz, hogy a játékhoz kapcsolódó új folyamatokat, változásokat is beillessze értelmezési keretébe.

Wittgenstein családi hasonlóság elmélete a fotográfia szerteágazó jelenségének vizsgálatakor is vezérfonalként szolgálhat. Ahogy a játékok osztályainál, úgy az egyes fotográfiai műfajok, attitűdök – a riporttól a képzőművészeti használatig, a dokumentarizmustól az egyéni víziók képi megjelenítéséig – esetében is felfedezhetünk közös vonásokat, hol többet, hol kevesebbet. A fotográfia elméletével foglalkozó gondolkodók gyakran „a” fotográfiáról beszéltek, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a diskurzusok és a felhasználásmódok függvényében a fényképek a legkülönbözőbb tartalmakat és formákat jeleníthetik meg. Ha megnézzük őket, nem találunk olyasmit, ami mindegyikben közös lenne. Vagyis a fotográfiánál sincs olyan lényegi jellemző, amely a médium sokféleségét véglegesen meghatározná – és éppen ez adja a szabadságát. Ezt a szabadságot a fotográfus valósíthatja meg. A fotográfusról úgy is gondolkodhatunk, mint egy játékosról, aki mindig egy már készen kapott szabályrendszerbe kerül bele, ahol sajátos taktikák mentén érheti el célját. A fotós játéktere a világ, játszani pedig sokféleképpen lehet: komolyan vagy nevetve, analizálva vagy ösztönösen, taktikusan vagy kockázatosan. Erre a játékos sokféleségre, sokféle játékra láthatunk példákat a LET’S PLAY! hívószóra készült munkákban, amelyek mindegyikében felfedezhető a játék valamely jellemzője – hol egy játékot mutatnak meg, hol játék és valóság kapcsolatára reflektálnak, hol ők játszanak, hol pedig minket invitálnak játékra.

[…]

Kocsi Olga: Heverészni Parlamenttel (részlet az Arany Nyúl Budapesten című sorozatból), 2018

Másvalakinek lenni, más identitás(á)t felvenni, más szerepkörben lenni, kipróbálni valami újat, feszegetni a határainkat – ez a játék egyik legnépszerűbb motivációja. Amíg játszunk, teljes beleéléssel csináljuk, szeretünk valakinek a bőrébe bújni, persze csak ideig-óráig (aztán jó visszatérni saját magunkhoz). Kocsi Olga az Arany Nyúl Budapesten című sorozatában egy rejtélyes lény járja be a főváros ismert tereit. Az Arany Nyúl fiktív karakterének történetét, mint egy szerepjáték megfigyelőjének, nekünk kell megfejtetnünk. Kicsoda ő, és mit árulnak el róla a pózok, a szituációk, amelyekben látjuk?

Lázár Dóra: Részlet a The Real Deal című sorozatból, 2018

A grafika és a látvány különösen fontos része minden játéknak, önmagában is élvezetessé tudja tenni azt. A túlságosan tökéletes utánzat azonban ellenünk fordulhat, elmoshatja a valóság és a játék közötti határvonalat. Lázár Dóra The Real Deal című sorozatának képei különböző természeti anyagok, elemek élethű másolatát mutatja be – egy ponton túl azonban már nehéz különbséget tenni a természetes és a mesterséges között, a másolatok valóságon való eluralkodása pedig a látszatok veszélyes labirintusába vezet.

Mikor játszunk ,szeretjük előre elgondolni a következő néhány lépésünket: melyik mezőt lenne jó elkerülni, hova kellene lépni. Mindeközben félig-meddig mindig a sötétben, az esetlegesség mezején járunk, ahol minden lépésről-lépésre változik, új konstellációba szerveződik. Neogrády-Kiss Barnabás Fele-fele című munkája a szubjektív, egyéni látásra – illetve annak tökéletlenségére – reflektálva alkot meg egy olyan játékteret, amelyben a befogadó aktív részvételére van szükség ahhoz, hogy az adott rendszeren belül a saját tapasztalatai mentén alkossa meg a valóságot (vagy fikciót).

Gáspár Balázs A játék képzelete című írásának teljes változatát a CAPAZINE – LET’S PLAY kiadványban lehet elolvasni, amely kapható a Capa Központban.

Nyitókép: Neogrády-Kiss Barnabás: Részlet a Fele-fele című sorozatból, 2018

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük