Erdei Krisztina Vénusz születése és más történetek című kiállítása annak az egyéves munkafolyamatnak az eredménye, amelyet a 2017-ben elnyert Budapest Fotográfiai Ösztöndíj tett lehetővé számára. A kiállításhoz készült katalógusba Varga Tünde, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszékének egyetemi docense írt tanulmányt Élet a város peremén túl: a Dzsumbuj nem látható története címmel. Ebből olvashattok egy részletet.
A lassú kiköltöztetés során kezdte el a munkát Erdei Krisztina, az ott lakók élettörténetének dokumentálásával, melyben a reprezentáció nem a nyomor együttérzést keltő képeit mutatja, hanem olyan kísérlet, mely dokumentum értékű, ugyanakkor a bemutatottak én-képével is megegyezik. A Dzsumbuj és lakóinak történetei, mikortörténetük változatos képet mutatnak, melyek alapján Erdei a nyomortelepként számon tartott városrészt a maga sajátosságaival, de élő közösségként képes megmutatni, egyúttal megpróbálja kikerülni az etnográfiai megközelítésű szemléletmódot.
A kiállítás anyagában érzékelhető a telep néhány lakójának hosszú távú nyomon követése, az egyes életutak statisztikán túlmenő személyes láthatóvá tétele. A különböző újságcikkek megemlítik a kiköltözés körüli anomáliákat, a művész azonban a tények ismertetése helyett kézzelfogható közelségbe hozza a problémákat. Az újságok cikkei alapján is tudható, hogy a kiköltözőknek, annak ellenére, hogy komfortos lakásokba kerültek, újabb nehézséggel kellett szembenézniük: a növekvő rezsiköltség többletterhet rótt addig kialakított életvitelükre, tovább súlyosbítva hátrányos helyzetüket. Erdei reprezentációjában azonban érzékelhetővé válik egy-egy sajátosan abszurd helyzet is. Ilyen például a Daráló 2018 szövegben olvasható család története, akik a kiköltözést követően olyan lakást kaptak, ahol a csatornázást darálós vécével oldották meg. Az emiatt bekövetkező magas áramfogyasztás azonban olyan költségterhet rótt a családra, amelyet már képtelenek voltak kiegyenlíteni, így teljesen áram nélkül maradtak. A történet a strukturális egyenlőtlenségek nyomán előálló hátrányoknak egy olyan példájára mutat rá, melyből számtalan áll elő, és amely nem látható azok számára, akik ezt az életformát, jövedelemszintet nem ismerik, mint például a segítő szándékú önkormányzati dolgozók. Wilatts fent említett művészeti projektjének is hasonló célkitűzései voltak, láthatóvá, elmondhatóvá, megfogalmazhatóvá tenni olyan problémákat, melyeket adott esetben az önkormányzat akár ellensúlyozhatna is, de az érintettek nem képesek ilyen fórumokhoz elérni. A kiállításon az installációs forma segíti a látogatók számára a helyzet részleges megtapasztalását.
A kiállítás képanyagának fő szála Vénusznak, a telep egyik legutolsóként kiköltöző lakosának története. Vénuszt a projekt során ismerte meg a művész. A fiatal lány története tulajdonképpen szimbolikus jelentésű a telep lakóinak eltérő, de a társadalmi marginalitással járó helyzetekre rámutató események sorában. A fotóinstalláció egy része Vénusz életének egy-egy meghatározó pillanatát mutatja meg: a lakásuk elhagyására felszólító bírósági végzést, az anyukájának elvesztését, a temetés méltatlan körülményeit. Ebben a tekintetben a képek dokumentarista pontossággal reprezentálják a hátrányosságból adódó lehetetlen helyzetet. A sorozat másik része két szempontból árnyalja ezt a képet: egyfelől azt tárja fel, ahogy a sztereotip ábrázolások (drogos, lusta, segélyeket kihasználó) a mélyszegénységben élőket cselekvőképtelen, a sorsukon változtatni nem akaró áldozati szerepbe helyezik. Másfelől rámutat azokra a strukturális hátrányokra, melyek nem önhibából állnak elő, és amelyek minden erőfeszítés ellenére majdhogynem lehetetlenné teszik a kitörést.
A fotósorozat Vénusz álláskeresésének helyszíneit mutatja, egy olyan hálózatot, mely a város egy sajátos mentális térképét adja. Meglepő lehet, hogy a Dzsumbujban lakóknak alkalmasint mennyire szűkös ez a mentális városképük, ami már önmagában is komoly hátrányt jelent számukra. Erdei Krisztina ugyanis, mint a kísérőszövegben olvashatjuk, Vénuszt azzal segítette a munkakeresésben, hogy az álláshirdetések helyeit kikereste a térképen és elküldte neki, hogyan tud ezekre a helyekre eljutni. Eközben jutott arra az elgondolásra, hogy fotósorozattal dokumentálja a helyeket. A fotókhoz egy kagylóformát utánzó, újságpapírokból összetapasztott (papírmasé) tárgyat készített. Vénusz születése így többszörös referenciahálót képez a magas művészet és a művészeti ábrázolásokon kívül esők kérdésétől a reprezentáció fókuszának problémáján át az életkezdés esélyének nehézségéig.
Az eredeti cél az volt, hogy minden helyszínt Vénusszal fotózzon le, a fotókat az ő személye, és a kagyló alakú papírtárgy kötötte volna össze, Vénusz azonban nagyon sok esetben képtelen volt megjelenni a megbeszélt időpontban, ezért több karaktert láthatunk a képeken. Tulajdonképpen ebben a „kudarctapasztalatban” is megmutatkozik az a probléma, mely nem amiatt állt elő, mert a művész képtelen segíteni, hanem abból fakadt, hogy a korai szocializációs, társadalmi, élethelyzetből adódó problémák következtében nem mindig képesek a saját sorsuk érdekében cselekedni.
A kiállítás nem állítja, hogy a művészeti projektek képesek ezeket a körülményeket megváltoztatni, naivitás lenne azt hinni, hogy ekkora társadalmi vagy politikai tőkét tudnának művészek mozgatni. Amit Erdei Krisztina megpróbált, az az alapvető, a méltósághoz szükséges életstratégiák kialakításának elősegítse, annak ellensúlyozása, hogy az állam vagy helyi önkormányzat képtelen, vagy egyszerűen csak nem hajlandó ellátni társadalmi feladatát. Ez azonban csupán a krízismenedzsment eszköze, sokkal többet nem tud tenni, minthogy viszonylagos láthatósága segítségével folyamatosan felmutatja, milyen szerepet kellene betöltenie az államnak vagy az önkormányzatnak, vagy segítheti a civil szervezetek munkáját.
Erdei Krisztina Vénusz születése és más történetek című kiállítása 2019. március 24-ig ingyenesen megtekinthető a Capa Központ 8F Galériájában. A kiállításhoz készült katalógus kapható a Capa Központ pénztárában.