A hónap alkotóját, Szombat Évát arra kértük, hogy szubjektív szempontból mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben figyelmét felkeltő fotográfust, illetve sorozatot, akik/amik nagy hatással voltak rá.

Martin Parr: Autoportrait

Martin Parr régi nagy kedvencem, a bécsi kiállításán, 2016-ban vettem vettem ezt a kis könyvecskét. Ez egy újabb kiadása a 2000-es Autoportrait sorozatának, új képekkel bővítve, új köntösben, egy labirintusos játékkal a borítóján. Parr körbeutazta a világot, és felkereste adott országok helyi portréfotósait, hogy készítsenek róla képet. Néhol fotóautomatákat is használt.

Különösen szeretem ezt a sorozatát, mert láthatjuk rajta az idő múlását, szórakoztatóan mutatja be a kulturális különbségeket, politikai és társadalmi összefüggéseket boncolgat, ugyanakkor a fotográfiai portré egészének egyfajta megkérdőjelezése is ez a projekt, miközben saját magát is célpontba veszi.

Akármikor a kezembe veszem, mindig jobb kedvem lesz tőle, újra és újra észreveszek valami kis részletet, amit addig nem, és még egyszer sem sikerült a borítón a kis golyókat Martin Parr fejébe egyszerre bejuttatni.

Nan Goldin: The Ballad of Sexual Dependency

Nan Goldin The Ballad of Sexual Dependency (A szexuális függőség balladája) című sorozatát először 2011-ben, a Trafóban, a Tiger Lillies zenei kíséretével láttam, majd 2016-ban New Yorkban, a MoMa-ban, egy kisebb teremben, intimebb környezetben, és talán akkor még nagyobb hatással volt rám.

Nan Goldin az 1970-es, ‘80-as és a ‘90-es években készített snapshotokat a környezetéről, barátairól, családjáról, saját magáról, és a vetítésen ezt a vizuális naplót – körülbelül hétszáz képet – láthatjuk zenei aláfestéssel. A képek fókuszában a szexualitás áll, szerelemről, családon belüli erőszakról, AIDS-ről, drogokról, halálról beszél, elképesztő intimitással és érzékenységgel.

A sokszor esetlen képek hihetetlen erőt hordoznak, nyersek, őszinték, és tele vannak empátiával. Mindig mély nyomokat hagynak bennem Nan Goldin képei, de vidámabb nem leszek tőlük, mint Martin Parr esetében.

Robert Andy Coombs: CripFag

Körülbelül másfél hónapja mutatta be Ryan McGinley az Instagramján Robert Andy Coombs munkáit, én is akkor találkoztam a képeivel először. Coombs a Yale University-n Masteren végzős diák, és rendkívül inspirálónak tartom képeit. Tíz éve egy balesetben eltörte a nyakát, és azóta kerekesszékben él, de ahogy a nyakán lévő tetoválásán is olvashatjuk, “Giving up is the ultimate tragedy” („Feladni a legnagyobb tragédia”): nem adta fel, hanem egy teljesen új karrierbe kezdett.

Elsősorban a fogyatékossággal élők szexualitásával foglalkozik, CripFag (körülbelül Fogyibuzi) című sorozatának középpontjában saját maga és homoszexualitása áll. Bevállalós, szégyentelen, bátor, provokatív képek. Ritkán találkozom ennyire meglepő sorozattal, azért is emelném most ki ezt a friss élményt.