Egy fotográfus vagy egy fénykép, aki vagy ami minden másnál többet jelent. Mindenkinek van egy ilyen. Egy fotográfus, akinek a kiállításáért több száz kilométert utazunk, akinek az albumáért egy kisebb vagyont kiadunk, akinek a képeihez mindig visszatérünk. Vagy egy fénykép, amely magába sűríti mindazt, ami számunkra fontos; amelyen ott a barthes-i punctum; amely mindig mutat valami újat, miközben soha nem tudjuk véglegesen megfejteni. Erről kérdezünk olyan, ismert embereket, akik szakmájuk szerint nem fényképekkel foglalkoznak, de valamilyen formában az ő életükben is fontos szerepet játszik, játszhat a vizualitás.
Karafiáth Orsolya író, publicista, performer Legát Tibor A főnök című fényképét választotta.
1. Szaladnak a galambok, én rohannék utánuk, de a mama lefogja a karom, undorító dögök, szűri a fogai között, beteg leszel tőlük. Milyen beteg, kérdezem, mert elképzelni sem tudom, egy madártól milyen betegséget lehetne elkapni. Judittól az iskolában tetveket kaptunk, a vörös fejű Petitől a bárányhimlőt, a Zsuzsitól az influenzát. Mind logikus volt, látszott rajtuk a betegség, ami végül átugrott rám. De egy galamb? Olyan szépen sétált a minap is egyikük az erkélyrácson… Ocsmány betegséget! A mama már kiabál, mint mindig, ha látja, nem hisznek neki. Belülről rohaszt szét, elfoszlik a szíved, a tüdőd, az izmaid! Olyan lesz az arcod, mint neki a csőre mellett az a luk! Azaz nem lesz arcod, nem leszel! Szeretnék lenni, vagyis inkább nehezen képzelem el a nemlevést, hát nyugton maradok. Nézem a galambot, akit az előbb el akartam kapni, hogy megül a szobron! Másnap a Hahotában találom a viccet. Ismert művészt kérdeznek a saját köztéri szobrának az avatásán, hogy mit szól a megtiszteltetéshez. A művész tömören felel: „Rendkívüli módon megutáltam a galambokat.” Én még nem utálom őket. A tiltás, a megközelíthetetlenség egyszerre még vonzóbbá teszi mindent. Innentől csak figyelem csapataikat. Kedvenc színem azóta is a galambszürke, de imádom az átmeneteket is, a fehéret benne, a váratlan feketét. Városi galambok, veszélyes barátaim. Pocsolyára szállnak, isznak, megrázzák a tolluk, rám is esik a permetből, jaj, reggelre meghalok!
2. Ülünk a nappaliban, bámuljuk a Polipot, remegek, végeztek Cattani felügyelő szőke feleségével, baljós hangok a telefonban. Cattani szép arca elsötétül, férfifájdalom, nézem közben apám arcát is, semmi, azért bámulja velünk a tévét, mert nem tud tőlünk lefeküdni, mióta a lakásban van az irodája, azóta anyával a nappaliban ágyaznak. A mi életünk nem maffiafilm, veti oda anyám, mikor látja, mennyire készen leszek, nem megyek holnap suliba, suttogok, nem merek kimenni a lifthez, mert ki tudja, egy kanyarban elkapnak, kitekerik a nyakam, mielőtt annyit mondanék, nyekk! Nem fogok tudni aludni sem, ez holtbiztos, soha többé! Ezzel már a húgomat szórakoztatom, vége a nyugodt pihenés óráinak, örökre vége! Remegek, reszketek, de csak-csak elalszom, és alig várom a sorozat következő részét. Másnap a kicsiket cukkolom, gyáva kis hülyék, nektek csak a Kattant felügyelő lenne való, de olyan gyógy sorozatot, amitől ti ágyba ne vizelnétek, még nem látott a föld, hahaha. Aztán pár évre rá, már 16 évesen véletlenül én hallgatom le az anyámnak szánt üzenetet. Hogy ha nem fizet, bizony elkapják a kicsi rigókat, és kitekerik a nyakukat. Eleinte azt hiszem, ez baromság, lesem anyám arcát. Durván sápad el, nem is arcszín, szürke galambtoll, vergődés, majd mikor rám repül a tekintete, elrendeződnek a szárnyak. Nem kapok magyarázatot, csak évekkel később, addig csak érzem, hogy mi voltunk a kicsi rigók. De tudom akkor is, ösztönösen, hogy azokhoz az alakokhoz van köze a dolognak, akik pár hete meglökték és fenyegették anyát. Akik miatt apa ordibált, akiknek majd át kellett adnunk a lakásunkat. Bő nadrágok, előttem van egy körbenyírt szőke meg egy kopasz, meg az olaszos göndör. Kik ők? Nem tudok neveket, elkapok egy Jánost, egy Zolit, egy Majmot, egy Sittest. Foszlányok, félelemfoszlányok, aztán a csend. Egyszer az ablakon keresztül láttam, ahogy mennek ezek a csávók. Olyan egyformák voltak erkélymagasból. Álluk előretolva, dobálták kicsit a lábukat. Egyikük hasa előredülledt, másikuknak mintha begye lett volna. Nem is mennek, ezek tipegnek, galambok szedik így a lábukat! Évekkel később Velencében hosszan bámulok egy galambot, ahogy egy hányásból csipeget. Ők jutnak az eszembe.
3. Akikből sok van, ugyanúgy rendeződnek el, úgy látszik, ez a törvény kijátszhatatlan. Nézem a galambokat, úgy, ahogy a többi embert szoktam. Ahogy összeverődik belőlük pár, megvannak a vesztesek, a szolgák, a betegek és a gyengék, és megvan a főnök. S tudom, hogy csak szeretnénk azt hinni, hogy nem vagyunk egyformák.
Karafiáth Orsolya
író, publicista, performer
Nézd meg a Rögzítés rovat többi részét is!