A hónap alkotóját, Pályi Zsófiát arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (vagy nem elsősorban) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.
Mi az, ami feltölt a hétköznapokban? Igazából az utazás, amikor semmi sem a napi rutin szerint történik. Viszont erre nincs mindig lehetőség. Így sok esetben marad a zene, amivel akár képzeletben is utazhatunk. A bossa novát nagyon szeretem. Bárhol, bármikor, eredeti változatban vagy feldolgozásban, megunhatatlan. A riói tengerparton született zene a szamba alapjaira épült, egyfajta brazil jazz. Ezek a zenék arra is emlékeztetnek, mikor pár éve az Ipanema strandján jártam Rióban; az Arpoador szikláról néztem a hullámlovasokat a naplamentében, éjfélkor a világ egyik legszebb futópályáján végigfutottam, majd caipirinhát ittam.
Itt két klasszikus bossa novát ajánlanék. Az egyik Elis Regina és Tom Jobim Águas de Março című közös száma, a másik a most júliusban, nemrég elhunyt João Gilberto és Stan Getz dala, amiben szó esik kicsit a fotózásról is, a Rolleiflexről dalolgatnak.
Mostanában nem sok szabadidőm van a nyolc hónapos kislányunk mellett, hogy egy fotelben hátradőlve órákig olvassak, de ha már a luzofón kultúránál tartunk, másoknak ajánlanék egy könyvet, amit én nagyon szerettem: José Saramago portugál Nobel-díjas író Kőtutaj című regényét. Sokan nem szeretik írói stílusát, mert nem használ a mondatok végén írásjeleket és emiatt nehéz olvasni. Én éppen ezért szeretem olvasni, mert hullámzik a szöveg és könnyen bele lehet merülni. Ez a regény azért is áll közel a szívemhez, mert a portugál lelket ábrázolja, amivel tudok azonosulni; egy utópiát vázol fel, ahol az Ibér-félsziget leszakad Európáról és elindul az Atlanti-óceán közepe felé. Dél-Amerika és Európa között áll meg félúton.
A hónap elején sok más között a balatoni fotóimat is bemutattuk itt a blogon. Így, gondoltam, ajánlanék egy balatoni fényképekkel teli könyvet is, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum Balatoni nyár – írófényképek az 1950-es, ’60-as, ’70-es években tárlat apropóján adtak ki.
Ezt a kiállítást én még nyár elején Juhász Anna tárlatvezetésével láttam a füredi Vaszary Galériában, de sajnos nemrégiben bezárt, azaz egyenlőre marad a könyv. Juhász Ferenc édesapjáról és írótársairól sok-sok korabeli információt megtudhattam az 1950-es, ’60-as, ’70-es évekről Anna mesélésével. Igazi sztárok voltak ők a maguk idejében, akik hihetetlen példányszámban adták el könyveiket, miközben ugyanolyan egyszerűséggel tudtak nyaralni a Balatonon, mint bárki más, összejártak, fröccsöztek, strandoltak, ha kellett, egy jó kis veronait is vittek egy vitorlázásért cserébe. A könyvben és anno a kiállításon – frappánsan egy nyugágyra felírva – is szerepelt ez a kedvenc idézetem, amit Örkény István írt Lipták Gábornak (a Lipták-házban vendégeskedett sok író barát akkoriban): „…e hét végén is tervezünk egy füredi weekendet, tehát kérlek, suszteroljatok be valamelyik hajóra, persze legboldogabban esnék egy kis szombat délutáni vitorlázás az Addion, mert az a mi második otthonunk. Hozunk a közösbe 10 deka veronait, mert nem szeretnénk ingyenélők hírébe keveredni…”
Ami viszont még látható a füredi Vaszary Galériában és jó feltöltődés lehet júliusban: Az éltető víz és az ember, aki megfesti azt című kiállítás, ahol csodás festményeket mutatnak be a vízhez kapcsolódóan. Különösen Vaszary János színes festményei tetszettek, mikor ott jártam. A színes, élettel teli Terasz a tengerparton, vagy a taorminai festménye és a kissé melankolikusabb hangvételű műve, a Fürdés után.