A LET’S DANCE, avagy Táncoljunk! hívószó fotográfusokat és zenészeket invitált közös munkára. A műhelymunka központi témája a zene és a fotografikus képalkotás kapcsolata, vizsgálódásának tárgyai a hangképek, a grafikus kották, a montázs, az újrajátszás, a zenetörténet és a fotótörténet találkozása, az alkotói kísérletezés lehetőségei voltak.

Juhász István András portré- és riportfotós és Juhász Tamás zenész, producer a CAPAZINE – LET’S DANCE műhelymunka során hozta létre a Virágkáka című alkotást – ennek kapcsán kérdeztük őket.

Miért jelentkeztetek a CAPAZINE workshopra?

Juhász István András: Nagyon megörültem a kiírásnak, mert a zene és a fotográfia is egészen régóta szerves részét képezi életemnek, különösen, amióta elkezdtem lemezeket gyűjteni. Sok lemez borítója díszítette már a környezetemet, így nem volt kérdés, hogy szeretnék ezzel a két médiummal egyszerre foglalkozni. Hajtott a kíváncsiság is, hogy milyen lehet egy olyan inspiráló közegben, folytonos kölcsönhatásban létezni, ahol egy adott cél hozza össze az alkotói közeget.

Mi volt a legfontosabb számotokra a workshopon? Mit tanultatok?

Juhász István András: A workshop alkalmával sok érdekes, eltérő hátterű és érdeklődésű figurával hozott össze a sors, akikkel ugyanakkor megvoltak azok a közös pontok, ami egy ilyen munkához kell. Jó volt másoktól tanulni, új nézőpontokat megismerni. Mindeközben a munkafolyamat során közösen kellett adott problémákat megoldani, adott ötleteket továbbgondolni. Fontos hangsúlyt kapott így az elengedés is, illetve a saját korlátaink kitolása, ami nem mindenkinek megy egyformán könnyen. Ráadásul itt sok individualista alkotó jött össze, szóval izgi volt, vagyis én így éltem meg, mivel jellemzően én is egyedül dolgozom. Külön fontosnak tartom kiemelni, hogy tökre inspirálóak és hasznosak voltak az előadások, és Judit, a kiállítás kurátora pont annyira volt jelen, amennyire szükséges volt, hogy előre lendüljenek a dolgok.

Hogyan dolgoztatok együtt? Milyen kapcsolatot találtatok kép és hang, fotó és zene között?

Juhász István András és Juhász Tamás: Természetes úton találtuk meg egymást, nem külső nyomásra. Az egyik workshop alkalmával a Normafánál voltunk és közös csapatba kerültünk. Itt eléggé egy húron pendültünk, pedig egy idő után egész extrém ötletekkel sikerült bombáznunk egymást és végül már úgy pörgettem a kamerát a levegőben hosszú záridőkkel, mintha nem lenne holnap. Tamás valamikor említette, hogy szeretett volna madárhangokat rögzíteni és azokkal dolgozni, nekem pedig ez eléggé bejött, így amikor arra került a sor, hogy szerzőpárost találjunk, szinte természetesnek tűnt, hogy együtt dolgozzunk. Az látszott, hogy tudjuk egymás inspirálni, és ez volt a fontos. Eredetileg teljesen máshonnan közelítettem a zene és kép viszonyához. És itt jött be a képbe az elengedés és a befogadás, aminek nyomán jutottunk el odáig, hogy végül zene és a képek egymást erősítő szinergiáját, a tudatalattira gyakorolt hatását szerettük volna elkapni. Dokumentarista megközelítésből, a létező világ hangjaiból és képeiből szerettünk volna egy képzeletbeli világot létrehozni. Ez volt az alapötlet. Továbbá mindkettőnk életében fontos a víz szerepe. A víz folyása, áramlása, hullámzása, a szél keltette rezgések mind egybecsengenek. Ekkorra már nyár közepe volt és elmentünk a szentendrei szigetre, a szigetcsúcshoz kirándulni. Itt végül nem rögzítettünk hangot, és képet sem készítettünk, csak csalinkáztunk a fövenyen a fák között, vagy vitettük magunkat a vízzel és néha beszélgettünk az elképzeléseinkről, ami megadta a kezdőhangot és a lökést, hogy ez jó lesz és ezt kell folytatni, kibontani, ami végül a balatoni nádasba sodort bennünket. A munkamódszereink nagyon hasonlóak voltak. A pillanatnyi impresszióknak engedtünk utat, ez volt az alapja a képeknek és a zenének is. Minimális utómunkát végeztünk csak, amolyan finomhangolást, mindezt azért, hogy a pillanat vezérelte véletlen történések, egybeesések kendőzetlenül megmaradjanak. Nyilván nincs mindig közvetlen kapcsolat a hangok és a képek között, mert eleve rugalmas és személyes az élmény. Nekem más, mint neked, vagy bárki másnak, de az alaphangot, a felütést, az első hangokat és az első képeket mi adjuk.

Mit visztek tovább, mik voltak a tanulságok? Folytatjátok-e a közös munkát?

Juhász István András és Juhász Tamás: Nagyon szép lett a végeredmény. Egy igazi gyűjtői darab, amit jó lesz sok év múlva is levenni a polcról és feltenni a lemezjátszóra, közben pedig átlapozni a képeket. Persze teljesen másmilyen lett, mint amit eredetileg gondoltunk. És biztos, hogy sokkal jobb ez így. A legnagyobb tanulság, hogy nyitottnak kell lenni hasonló kollaborációkra, mert nagyon építőleg tud hatni. A közös munka lehetőségét fenntartjuk mindketten. Egyrészt még vannak előhívatlan képek és képötletek, éppúgy, mint kibontatlan zenei ötletek, amikkel jó lenne kezdeni valamit. Szeretnénk továbbgondolni a zene meditatív, utazató hatását, mind képileg, mind zeneileg, megtartva a field recording módszerét és a közös improvizációkban rejlő energiákat.

A CAPAZINE – LET’S DANCE limitált példányszámú kiadvány kapható a Capa Központban.

A CAPAZINE – LET’S DANCE kiállítás 2020. február 10-ig volt látható a Capa Központban.