A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Sok-sok dolog inspirál, mindenben próbálom megtalálni azt, ami új, ami gondolatokat ébreszt, megmozgat, vagy egyszerűen csak felvidít – ami ebben az időszakban azért jóval nehezebb volt, így, a négy fal, a konyha, a hálószoba és az internet világának bűvös köreiben. A mindennapi inspirációt sokszor a tárgykultúrában, növényekben, állatokban, természetben, táncban, utazásban találom meg, nagyon szeretem a történelmet, a különböző kultúrák szimbolikáját, mindenféle mitikus lényeket és a világ keletkezéséről szóló, kultúránként változó elképzeléseket. Igazából mindenféle kultúrából nagyon szeretek inspirálódni, és nagyra becsülöm azokat az alkotásokat, amelyek több különböző rendszert kapcsolnak össze valamilyen újszerű, modern elgondolásban. Ezen kívül képek, tárgyak, amiket barátoktól kaptam, vagy egyszerűen csak találtam őket, mind fontossá váltak, mert, bárhol kellett megszállnom az utazásaim során, magammal vittem őket, hogy legyen egy kis otthonosságérzet.

Az egyik ilyen inspirációm – nagyjából minden nap – Carlos Jurado festő egyik képének a másolata, amin egy félmeztelen sárga női alak ül egy kikötőben – ezt sajnos sikerült elvesztenem…azóta a fejemben hordom a képet. A sárga szín sok kultúrában a termékenység, kedvesség, vidámság, de erő szimbóluma is egyben. Nekem ez a kép szabadságot, álomvilágot, magabiztosságot, női erőt, de simulékonyságot és érzékenységet jelent, egy olyan nőnek a képét, aki megőrizte az álmait és a képzelőerejét. Sokáig ez volt az első dolog, amit megláttam a falamon, amikor kinyitottam reggel a szememet, hogy emlékeztessen ezekre az értékekre. A kikötő és a hajók a felfedezést, kolonializációt szimbolizálják, ezen kívül kis ördögszerű lények gurulnak a hölgy lábánál, és a háttérben, biztos, ami biztos, ott egy unikornis is, ami Jurado kézjegyévé vált – a régi, a mindennapi kultúrából mára már kikopott képzeletvilágot ötvözte a modernnel. Plusz pont, hogy Jurado egy időben fotóval is elkezdett foglalkozni, a gyerekének egy iskolai feladata miatt, és a camera obsura működését, hogyhogy nem, unikornisok ábrázolásával próbálta elmagyarázni neki. Sok másolatom van tőle, szerintem az oroszlános is elég jó. Nem széles körben ismert alkotó, de érdekes és nagyon szórakoztató is egyben.

Rengeteg interjút és beszélgetést nézek művészekkel és alkotókkal, hogy hogyan kezelik a munkájukat, helyezik el magukat a világban, hogyan alkotnak, mik a motivációik. Az egyik örök kedvencem a Louisana Channel Advice to the Young sorozata. Laurie Anderson interjúja az egyik favorit, a könnyedsége, természetessége miatt, ami belőle árad. Oppenheimer – aki az egyik kedvenc filmkészítőm – szintén belekerült, és még Abramovics interjúja is nagyon inspirál. De az összes nagyon-nagyon jó.

Nagy kedvencem Oppenheimer The Act of Killing című munkája, amiben az ragadott meg, hogy bátran kevert olyan, különböző elemeket, mint játékfilm, dokumentarizmus, popkultúra, sőt, crossdressing, ami egy ilyen témánál, mint az indonéz tömegmészárlás, azért eléggé vad lépésnek tűnt elsőre, de pont emiatt izgalmas és rettentő összetett is a film. Ő ezt olyan alázattal és érzékenységgel tudta megcsinálni, hogy minden a helyén van, és az emberi lelket, a gyilkosokét is teljes valójában, érzelmekkel, vágyakkal, képzeletükkel együtt jeleníti meg. Örök inspirációs forrás.

A bezártságban előkerült Bölsche német természettudós, biológus, író Szerelem az élők világában című könyve is – ajándékba kaptam egy 1912-es kiadást. Nem lehet túl sokat elolvasni belőle egyszerre, legalábbis engem eléggé eltelít, nehéz, barokkos szöveg, de az a pár oldal, ami naponta belefér, nagyon inspiráló. Erősen filozofikus mű, az állatvilág és a természet kialakulásán keresztül vizsgálja a szerelem létezésének szükségességét, vagy épp annak az ellenkezőjét, és a világ nagyon sok földrajzi pontjára elviszi a képzeletünket a szöveg, végigvezetve minket azon a folyamaton, hogy hogyan alakult ki a földi élet a tenger mélyéről, hegyeken, erdőkön át – így lehet jól utazni a négy fal között. Nem csak ismerettejesztő, a lét alapvető kérdéseire, és az emberiség egyik legnagyobb miszteriumára, a szerelemre keresi a választ. Kissé kopottas már a kiadás, ideje lesz elvinni egy könyvdoktorhoz, de a belső borító illusztrációi miatt is öröm kézbevenni.

A napokban jelent meg egy beszélgetés az egyik legjobb barátnőmmel, Alejandrával, ami lehet, nekem érdekesebb, mint másoknak, a személyes érintettség miatt, de ami a mindennapokban inspirál, az sokszor ezek a beszélgetések, amelyekben meghallgathatom vagy láthatom, hogy a művész barátaim hogyan alkotnak és inspirálódnak, és ez mindig ad egy plusz löketet. Ő több művészeti ágban is alkot, de a munkamódszerében igazán az tetszik, ahogyan a saját történetét politikai és genderkontextusba ágyazza be. Sokszor kérdezem magamtól, vajon kinek lesz érdekes, ha a művészetben a saját sztorikról beszélünk.

Sok zenét hallgatok retusálás, közlekedés közben, igazából nagyon széles a spektrum, a komolyzenétől kezdve az elektronikus zenén át az old school punk reggaetonig minden jöhet, ahogy kedvem válogatja. Most leginkább popot hallgatok, hogy picit elvegyem az élét a napoknak, és így, hogy több internet előtt töltött idő szakadt rám, sok videóklippet is végignézek. Mostanában azokat szoktam megnézni, amiket még nem ismerek, vagyis az újhullámos pop megaprodukciókat. Lenyűgöz a produkciók kivitelezése, a koreográfiák, a ruhák, és hirtelen nem tudom, hogy inspirál-e, vagy csak elgondolkodtatnak azok a politikai és etnikai feszültségekre utaló üzenetek, amelyek egyre gyakrabban megjelennek ezekben a mainstream klipekben. Szerintem ez egy nagyon érdekes fordulat és eszköz az előadók részéről. Az egyik, elég erős és megosztó húzás az utóbbi időből Beyoncétől és Jay-Z-től jött. Ilyen vonalon azért MIA marad az örök favorit.

Nézd meg Koleszár Adél többi posztját is!