André Kertész (1894–1985) és Szelényi Károly (sz. 1943) fotóművészek 1985-ben találkoztak New Yorkban. Beszélgetésük néhány részletét Kertész halála után az Új Tükör című lapban Szelényi tette közzé: szigetbecsei élmények, Robert Capa és az A tetten ért halál című könyv is szóba került benne.
Idén nyáron módomban állt felkeresni André Kertészt New York-i lakásán. Az élete tizedik évtizedében járó fotóművész jó kiejtéssel beszélt magyarul, legfeljebb némely fogalmainem feleltek meg a mai terminusoknak; mikor ő elment Magyarországról, még nem volt példáultanácsi előadó. Születésnapja alkalmából elkísérhettük egy vendéglőbe. Beszélgetés közben járt a magnetofon, s megőrizte André Kertész emlékeit, barátokról, bürokráciáról, jó és rossz élményekről. Közülük azokat jegyzem ide, amelyek legutóbbi szigetbecsei-ráckevei látogatására, gyermekkora fellelt világára és a tervezett állandó gyűjteményre vonatkoznak. Nem tudhattuk, hogy e beszélgetés alighanem az utolsó „interjú”, s e gyűjtemény megnyitásán André Kertész már nem lehet jelen.
– A becseiek nagyon lelkesen dolgoznak az emlékházon…
– Igen, ez a kis miniatűr ház nem is lehetne kedvesebb. Kellemes emlék volt, amikor ott jártam egy fiatal pesti hivatalnok kíséretében. Nekem egy szót se kellett szólnom. Ez a fiatalember mondott el mindent ott a faluházán a jegyzőnek meg a segédjének. Bandi bácsi itt élt mint gyerek, etc., etc., nagyon kedves emlékei vannak, egy könyvet csinált Párizsban, dedikálta, ideajándékozta a falunak – és azzal el is tűnt. A jegyző és a helyettese nagyon kedvesek voltak. Azt mondja az egyik: hajlandó volnék-e egy kis memorandumot csinálni? Boldogan! És felírtam egy kis papirosra, hogy boldog vagyok mindentől, ami itt történik velem, s kívánok hasonló jókat a következő generációknak.
– Másnap reggel lejövök a hotelban. Egy alacsony ember áll elém: Mr. Kertész, én vagyok Szigetbecse-Ráckeve…prezidense. Hallom, hogy tegnap ott járt nálunk, hozom Szigetbecse-Ráckeve emlékérmét. Nagyon későn, este tízkor kaptuk csak a hírt, nem volt idő, hogy a hozzávaló diplomát megcsináljuk. A kiállítás harminckét nap múlva volt. Időközben elhozták a diplomát is. Nagyon kedvesek voltak…

– Voltam látogatóban Ráckevén. Van ott egy régi családi ház. Nagyon szép ház, itt, Amerikában is büszkék lennének rá. Gyönyörű, gyönyörű. Most, nem tudom, milyen klubnak a székhelye. És ott is meg voltam hívva. Azt mondják nekem: Kertész úr, lehetséges, hogy egy kiállítást csináljon Szigetbecsén? Miért ne? Semmi akadálya. Én megadom a jogot. Hát azután…Jött a kiállítás. Jött július. Vissza kellett mennem, mert akkor kezdtem el forgatni a filmet. De ott volt a könyv is, az André Kertész Magyarországon. Nekem már nincs belőle, mert az utóbbi látogatóim egyike elvitte az utolsó példányokat. No, Pesten a Váci utcában kellett szignálnom a köteteket. Délután kettőig. Akkor rendőrségi szirénával szaladtunk Becsére, hogy meg kell nyitni a kiállítást. Mielőtt azonban a kiállításra mentünk volna, jött egy gentleman. Azt mondja, van egy ideám, megfelel-e ez magának. És elvezettek egy ilyen…tanácshelyre. Ez mind új nekem, én ezt nem ismerem. Mit mondjak? Megérkeztünk Becsére. Megállunk az unokabátyám volt háza előtt, amit lebontottak. De csináltak egy ebédet a régi pincében…Hát meg voltam hatva. Nagyon meg voltam hatva. Ebéd után jöttek, hogy szeretnék a múzeumot megcsinálni. Ötven képet ígértem nekik, százhúszat küldök, több korszakból.
– Az az idea, amiről az ő levelük szól, nagyon szép. Ahogy látom, egy fotócentrumot szeretnének csinálni, együttműködve a könyvtárakkal és múzeumokkal.
– Be lehetne vonni ebbe Robert Capa testvérét, Kornél Capát?
– Abszolúte! Jól ismertem Robert Capát. Amikor el kellett jönnie Berlinből Hitler miatt, engem keresett föl Párizsban. Én építettem föl neki a lehetőségeket. Kedves, felelőtlen pasas volt. Fiatal, felelőtlen, jóképű gyerek. Találtam neki egy holland ügynökséget, amely küldte a pénzt,hogy produkáljon valamit. De elhanyagolta. A pénz jött és…
– Ment…
– Lányokkal volt elfoglalva! Ez történt. De aztán dolgozott. Az első könyvének én csináltam a lay outját, grafikai tervét. A testvérével együttműködni – nagyon jó idea. Őt Capa vette maga mellé a laboratóriumba, előhívni. Aztán a Life-nak lett riportere. Jó idea, vele is együttműködni. Nagyon kedves emberekkel találkoztam Magyarországon. Kaptam egy levelet, mikor először voltam viziten. Egy öregasszony, azt írta: mi vagyunk a tulajdonosai a Misi bácsi pincéjének. Ha bármikor Becsére akarok jönni, csak telefonáljak. Aztán írt egy másik nő. Azt írta: a szigetbecsei fiatalok a kiállítás hatása alatt elhatározták, hogy megfotografálják Szigetbecsét. Ez az igazi! Nem a blabla. Dolgozni! Egész biztos vagyok, mire visszamegyek, már mutatni is tudnak valamit. Közben a franciák a halálom utánra akarnak hasonló dolgot, múzeumot csinálni.
Sajnos, most már Magyarországon is csak halála után állíthatnak emlékházat a Dunakanyar és az Alföld, a párizsi utcák és tetők, a New York-i világ fényképíró művészének…
Szelényi Károly
Új Tükör, 1985. október 13.

Az André Kertész Szigetbecsének ajándékozott képei című kiállítás megtekinthető a Capa Központban.
Tudj meg többet André Kertészről és Robert Capáról!