André Kertész (1894–1985) és Szelényi Károly (sz. 1943) fotóművészek 1985-ben találkoztak New Yorkban. Beszélgetésük néhány részletét Kertész halála után az Új Tükör című lapban Szelényi tette közzé: szigetbecsei élmények, Robert Capa és az A tetten ért halál című könyv is szóba került benne.

Idén nyáron módomban állt felkeresni André Kertészt New York-i lakásán. Az élete ti­zedik évtizedében járó fotómű­vész jó kiejtéssel beszélt magyarul, legfeljebb némely fogalmainem feleltek meg a mai terminu­soknak; mikor ő elment Magyarországról, még nem volt példáultanácsi előadó. Születésnapja al­kalmából elkísérhettük egy ven­déglőbe. Beszélgetés közben járt a magnetofon, s megőrizte André Kertész emlékeit, barátokról, bü­rokráciáról, jó és rossz élmények­ről. Közülük azokat jegyzem ide, amelyek legutóbbi szigetbecsei-ráckevei látogatására, gyermek­kora fellelt világára és a terve­zett állandó gyűjteményre vonat­koznak. Nem tudhattuk, hogy e beszélgetés alighanem az utolsó „interjú”, s e gyűjtemény meg­nyitásán André Kertész már nem lehet jelen.

– A becseiek nagyon lelkesen dolgoznak az emlékházon…
– Igen, ez a kis miniatűr ház nem is lehetne kedvesebb. Kelle­mes emlék volt, amikor ott jár­tam egy fiatal pesti hivatalnok kíséretében. Nekem egy szót se kellett szólnom. Ez a fiatalember mondott el mindent ott a faluhá­zán a jegyzőnek meg a segédjé­nek. Bandi bácsi itt élt mint gye­rek, etc., etc., nagyon kedves em­lékei vannak, egy könyvet csinált Párizsban, dedikálta, ideajándé­kozta a falunak – és azzal el is tűnt. A jegyző és a helyettese na­gyon kedvesek voltak. Azt mond­ja az egyik: hajlandó volnék-e egy kis memorandumot csinálni? Boldogan! És felírtam egy kis papirosra, hogy boldog vagyok min­dentől, ami itt történik velem, s kívánok hasonló jókat a követke­ző generációknak.

– Másnap reggel lejövök a hotelban. Egy alacsony ember áll elém: Mr. Kertész, én vagyok Szigetbecse-Ráckeve…prezidense. Hallom, hogy tegnap ott járt nálunk, hozom Szigetbecse-Ráckeve emlékérmét. Nagyon ké­sőn, este tízkor kaptuk csak a hírt, nem volt idő, hogy a hozzávaló diplomát megcsináljuk. A kiállítás harminckét nap múlva volt. Időközben elhozták a diplo­mát is. Nagyon kedvesek vol­tak…

– Voltam látogatóban Rácke­vén. Van ott egy régi családi ház. Nagyon szép ház, itt, Ameriká­ban is büszkék lennének rá. Gyö­nyörű, gyönyörű. Most, nem tu­dom, milyen klubnak a székhe­lye. És ott is meg voltam hívva. Azt mondják nekem: Kertész úr, lehetséges, hogy egy kiállítást csináljon Szigetbecsén? Miért ne? Semmi akadálya. Én megadom a jogot. Hát azután…Jött a kiál­lítás. Jött július. Vissza kellett mennem, mert akkor kezdtem el forgatni a filmet. De ott volt a könyv is, az André Kertész Ma­gyarországon. Nekem már nincs belőle, mert az utóbbi látogatóim egyike elvitte az utolsó példányo­kat. No, Pesten a Váci utcában kellett szignálnom a köteteket. Délután kettőig. Akkor rendőr­ségi szirénával szaladtunk Becsé­re, hogy meg kell nyitni a kiállí­tást. Mielőtt azonban a kiállítás­ra mentünk volna, jött egy gent­leman. Azt mondja, van egy ide­ám, megfelel-e ez magának. És elvezettek egy ilyen…tanács­helyre. Ez mind új nekem, én ezt nem ismerem. Mit mondjak? Megérkeztünk Becsére. Megál­lunk az unokabátyám volt háza előtt, amit lebontottak. De csi­náltak egy ebédet a régi pincé­ben…Hát meg voltam hatva. Nagyon meg voltam hatva. Ebéd után jöttek, hogy szeretnék a múzeumot megcsinálni. Ötven képet ígértem nekik, százhúszat küldök, több korszakból.

– Az az idea, amiről az ő le­velük szól, nagyon szép. Ahogy látom, egy fotócentrumot szeret­nének csinálni, együttműködve a könyvtárakkal és múzeumokkal.
– Be lehetne vonni ebbe Ro­bert Capa testvérét, Kornél Capát?
– Abszolúte! Jól ismertem Ro­bert Capát. Amikor el kellett jön­nie Berlinből Hitler miatt, engem keresett föl Párizsban. Én építet­tem föl neki a lehetőségeket. Kedves, felelőtlen pasas volt. Fi­atal, felelőtlen, jóképű gyerek. Találtam neki egy holland ügy­nökséget, amely küldte a pénzt,hogy produkáljon valamit. De el­hanyagolta. A pénz jött és…
– Ment…
– Lányokkal volt elfoglalva! Ez történt. De aztán dolgozott. Az első könyvének én csináltam a lay outját, grafikai tervét. A testvérével együttműködni – na­gyon jó idea. Őt Capa vette ma­ga mellé a laboratóriumba, elő­hívni. Aztán a Life-nak lett ri­portere. Jó idea, vele is együtt­működni. Nagyon kedves embe­rekkel találkoztam Magyarorszá­gon. Kaptam egy levelet, mikor először voltam viziten. Egy öreg­asszony, azt írta: mi vagyunk a tulajdonosai a Misi bácsi pincé­jének. Ha bármikor Becsére aka­rok jönni, csak telefonáljak. Az­tán írt egy másik nő. Azt írta: a szigetbecsei fiatalok a kiállítás hatása alatt elhatározták, hogy megfotografálják Szigetbecsét. Ez az igazi! Nem a blabla. Dolgozni! Egész biztos vagyok, mire vissza­megyek, már mutatni is tudnak valamit. Közben a franciák a ha­lálom utánra akarnak hasonló dol­got, múzeumot csinálni.

Sajnos, most már Magyarorszá­gon is csak halála után állíthat­nak emlékházat a Dunakanyar és az Alföld, a párizsi utcák és te­tők, a New York-i világ fénykép­író művészének…

Szelényi Károly
Új Tükör, 1985. október 13.

Az André Kertész Szigetbecsének ajándékozott képei című kiállítás megtekinthető a Capa Központban.

Tudj meg többet André Kertészről és Robert Capáról!