Ahogy 2018 óta minden évben, idén is megkérdeztünk kurátorokat és elméleti szakembereket, hogy mely fotósorozatok, kiadványok, kiállítások és események ragadták meg a figyelmüket, voltak fontosak számukra az elmúlt esztendőben.
Kopin Katalin, a Ferenczy Múzeumi Centrum művészettörténészének, kurátorának, a 2022. februárban induló PhotoLab kiállítótér művészeti vezetőjének kedvencei a 2021-es évből.
A 2021-es év is lassan indult, sok bizonytalanságot hozott a múzeumok, kulturális intézmények és művészeti galériák számára. Az elindulások, majd megtorpanások, az óvatos nyitás, a bizakodó nyár után egy hektikus, hosszú őszi-téli időszak következett, nyitott kiállítóhelyekkel, de visszafogott látogatói jelenléttel. Az év eleji kötelező zárva tartás, a korlátozott létszámú rendezvények, a regisztrációhoz kötött események mind nehezítették a kultúrafogyasztás megszokott gyakorlatát, ezért sokan kerestek és találtak kulturális élményt az online térben.
Elsőként én is egy olyan kezdeményezést és sorozatot idéznék fel 2021 első feléből, ami jelentősen csökkentette az elzártság okozta kulturális elvonási tüneteket: a Trafó Galéria online műteremlátogatás-sorozata fél éven át élő Zoom-beszélgetések keretében vitte el az érdeklődőket egy-egy képzőművész műtermébe, ahol kurátorok és szakírók izgalmas kérdései mentén ismerhettük meg legfrissebb műveiket, terveiket. A széria részeként több fotográfust is bemutattak, számomra a Perlaki Mártonnal készült beszélgetés volt nagyon inspiráló, őt Petrányi Zsolt kérdezte az alkotás folyamatáról, a modell és témaválasztás jellemzőiről, a technikai kísérletezésről, illetve az autonóm fotómunkák és a divatfotózás párhuzamos világáról.
Az online tér lehetőségeinél maradva a FotoKlikk Társalgó kerekasztal-beszélgetéseit említeném, az elmúlt egy év során változatos kérdésfelvetések mentén láthattunk bele a kortárs fotográfia mélységeibe, a meghívott alkotók megközelítési módjaiba, művészetfelfogásába, munkamódszereibe. Egyszerre négy-öt meghívottal beszélgetni egy online felületen nem kis kihívás, de a felkért moderátorok (A Fehér Vera, Kolozsi Bea, Taskovics Dorka) remekül navigálták a virtuális térben a beszélgetőpartnereiket.
Kocsány Kornél Wopcastja is üdítő jelenség volt az idei évben az online platformok kínálatában, közvetlen stílusú beszélgetései a fotográfia fontos szereplőivel háromhetente jelentek meg.
A hazai palettáról három kiállítást szeretnék kiemelni. Az első, a GYÓGYÍR című tárlat Gellér Judit kurátori koncepciója alapján valósult meg. Nagyon szeretem az életszagú kiállítási témákat, ha az jelenik meg a falakon, ami amúgy is aktuális és jelen van körülöttünk, és ha a kérdésfelvetésre válaszok is érkeznek, az külön öröm. „Milyen apró lépések segíthetnek az egyéneknek a mentális egészség megőrzésében és melyek az elképzelhető megoldások a kisebb-nagyobb közösségek, illetve a társadalom számára a krízis, a szorongás, a kiégés problémáiból való gyógyuláshoz?” Ennek a kurátori felvetésnek mindannyian érezhetjük az aktualitását, amit a pandémia még erősebb hangsúlyokkal látott el. A kiállításon szereplő fotográfusok közül három alkotó (Fátyol Viola, Csontó Lajos, Hodosy Enikő) merült el igazán mélyen a témában, akik az önanalízis, a befelé fordulás, a testi érzetek megragadása révén jelenítették meg, hogy számukra mi jelent fogódzót és kiutat egy-egy krízisből vagy olyan helyzetből, ami túlmutat a komfortzónán.
Nagyon fontosnak tartom Kovalovszky Dániel Egy pokoli színjáték díszletei című kiállítását a Hegyvidék Galériában. A fotográfus egy történész elkötelezettségével szállt alá a Rákosi- és a korai Kádár-korszak kibírhatatlanul igazságtalan büntetés-végrehajtási rendszerébe, a koncepciós perek világába, a börtönök és kényszermunkatáborok levegőtlen magányába. A komoly kutatómunka, a feltárt személyes sorsok, a felkeresett és láthatóvá tett helyszínek teszik ezt az anyagot megkerülhetetlenné. Az benne az igazi bravúr, hogy ezt a felkavaró tartalmat hogyan tudta vizuálisan egységessé tenni, miközben eltávolítja a jelentől, és azoknak is érzékelhetővé teszi a korhangulatot, akik csak tankönyvek szűkszavú soraiból ismerik ezt az időszakot.
S végül egy egészen más hangulat, ami a múlt és jelen világától is igen távol van: játékos fikció, illúziókeltés, sci-fi, ráadásul mindez párbeszéd formájában két fiatal alkotótól. Deim Balázs és Bereznai Tamás Unknown című közös kiállítása a szentendrei undergound ötvenéves bázisán, a Vajda Lajos Stúdióban volt látható. A Space című fotósorozatot Deim Balázs 2017-ben kezdte el készíteni, a széria azóta is bővülő képei, az űrkutatás látványvilágát hozzák el némi vizuális csavarral, ugyanis hétköznapi tárgyakról hiteti el velünk, hogy azok űrrelikviák vagy űrutazások dokumentumfotói. Ez az ironikus és játékos gesztus számomra utalás arra a vérre menő rivalizálásra, ami az egykori két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között bontakozott ki az 1950-es évektől kezdve. Az űrverseny tétje az volt, kié lesz az első műhold, ki juttat hamarabb embert az űrbe, majd nyílt kihívásként, ki lép először a Holdra. Végső soron a látszat és valóság viszonya kerül itt is terítékre. Bereznai Tamás diplomamunkája (MOME, 2017 – Geometrikus leletek címmel) egy többcsatornás, mapping-projekciós objektinstalláció volt, ennek mentén készítette állóképes technikával a kiállításon szereplő képeket. Ezek egy része ezüstzselatinos analóg baritnagyítás. A képek különlegessége, hogy digitális technikával készültek, ezek negatívját pedig 250-es rasztersűrűségű ofszet filmekre nyomtatta ki. Ez a film helyettesíti a nagyításkor a filmnegatívot, így olyan fotókat készített, amik sosem láttak fényképezőgépet. Három sorozatot láthattunk tőle, mindhárom kirántja a talajt a lábunk alól, majd idő- és térérzékelésünket vesztve bolyonghatunk a „Mikori tájakon” vagy az Arrakis dűnéin.
Cikkíróinktól azt kértük, hogy olyan projektről ne írjanak, amelyben érintettségük van.
Nézd meg a 2021 kedvencei sorozat többi részét is!