Albertini Béla (1940–2020) fotótörténész 1983-ban készített levélinterjút az akkor Spanyolországban élő Müller Miklóssal (1913–2000) a magyarországi éveiről.
A szociofotó hazai múltjának kutatási látóterében csak töredékesen van jelen a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához kötődő fotográfusi tevékenység. Ezért kerestük meg a Spanyolországban élő dr. Müller Miklós fotóművészt, aki ebben az évben töltötte be hetvenedik életévét. A célnak megfelelően ezúttal nem Nicolas Müller nemzetközileg ismert és elismert munkássága az érdeklődés tárgya – az önmagában is külön kutatást érdemelne –, hanem egykori, 1938 előtti magyarországi élete, fotográfusi tevékenysége iránt érdeklődtünk.
Albertini Béla: – A fentiek jegyében fel kell figyelni egy sajátos életrajzi mozzanatra. Ismereteim szerint ön jómódú ügyvéd fia , édesapja kormányfőtanácsos volt, ehhez akkor a „méltóságos” titulus járt. Ez a tény felkelti a kíváncsiságot, hogyan válik valaki ilyen családi indíttatással a paraszti sors problémáinak felmutatójává?
Müller Miklós: – Tény az, hogy apám, dr. Müller Jenő ügyvéd, kormányfőtanácsos, az orosházi zsidó hitközség díszelnöke stb. rendezett anyagi körülmények között élt, ami független attól a ténytől, hogy hazai fotótevékenységem a paraszti sors problémáinak feltárására irányult. Kérem, próbálja mindezt beilleszteni a húszas évek teljes magyarországi kontextusába, így például az is tény, hogy én a középiskolában nem voltam „jeles” tanuló, csak „jól” érettségiztem, s ha az apám nem lett volna „méltóságos úr”, a numerus clausus miatt nem vettek volna fel az egyetemre, nem lehettem volna az apám „utóda” sem az irodájában, sem pedig az Orosházi Takarékpénztárnál, amelynek alelnökjogtanácsosa volt. Mindettől eltekintve a családunkban teljes gondolatszabadság uralkodott, és nem élhetek elég sokáig ahhoz, hogy meghálálhassam szüleimnek azt a boldog gyermek- és ifjúkort, amiben részesítettek.
A.B.: – Úgy tudom, hódmezővásárhelyi középiskolás társai már fényképezőgép-barátként ismerték. Hogyan került kapcsolatba a fényképezéssel? Milyen technikai feltételek álltak rendelkezésére a kezdet kezdetén?
M.M. – Tizenhárom éves voltam, amikor kaptam ajándékba egy 6×9-es lemezes ICA fényképezőgépet, és később a Színházi Élet egy fotópályázatán nyertem egy egész kis méretű 3×3 cm-es, elég fényerős lencsével ellátott gépet, amivel a gimnazista osztályban az órák alatt csináltam „candid camera” fotókat.
A.B.: – Ismeretes, hogy joghallgató volt Szegeden. Hogyan került kapcsolatba a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumábal? Mi volt e kapcsolat tartalma?
M.M. – A szegedi egyetemen végeztem jogot, és 1935/36-ban doktoráltam jogból és államtudományokból. Ortutay Gyula így emlékezett erre az időszakra 1972-es budapesti kiállításom megnyitójában: „Amikor Buday Györggyel, Radnóti Miklóssal s annyi, »drága baráttal« – ahogy Radnóti írta – a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát formálgattuk, Müller Miklós is odajött Orosházáról Szegedre, ha az egyetemi stúdiumokhoz nem is nagyon fűlt a foga. Inkább fényképezett, már akkor ez volt a szenvedélye, tudta, ez lesz életének tartalma. Barátunk lett, a fiatalabb barát szelíd szerénységével és mohó érdeklődésével.” Egy évig pedig drága barátommal, Radnóti Miklóssal laktam együtt Szegeden Wolf városi orvos házában.
A.B.: – Kérem, szóljon a népélet feltárását célzó könyvekben (Féja Géza: Viharsarok, Ortutay Gyula: Parasztságunk élete; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság) való közreműködéséről!
M.M.: – Az Ortutay-val együtt készült, Parasztságunk élete című kis Officina könyvünket saját belátásunk szerint s egymástól függetlenül készítettük. Ugyanez vonatkozik az Athenaeum másik három kötetére, melynek első kiadásai csak az én fotóimmal jelentek meg (Féja Géza, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán kötetei). Sárközi György volt akkor a kiadóhivatal vezetője, akivel jó baráti viszonyban voltunk mindannyian. A népi írók közül szoros barátság csak Ortutay Gyulával volt, a többieket is ismertem persze, de mind legalább öt-hat évvel idősebb volt nálam, mind befutott író, s én, fiatal és kezdő fotós, felnéztem rájuk. De meg kell mondanom: a kiadó (az Athenaeum) csak a munkám árát alkudta le, ahogy csak tudta, és az írók se szóltak bele, hogyan csináljam. A Rolleiflexemmel biciklin, vonaton meg gyalog jártam az országot, arra ügyelve, hogy a csendőrök ne lássanak, amikor fotografálok. Így is volt interpelláció a képviselőházban a Viharsarok címlapja miatt. Pedig én sose voltam hős.
A.B.: – Volt-e kapcsolata az ugyancsak Szegeden dolgozó szociofotós Kárász Juditra?
M.M.: – A szegedi években kedves barátságban voltunk Kárász Judittal is.
A.B.: – A Szegedi Fiatalok mellett jelentett-e inspirációt mások szociográfusi, szociofotós munkássága ? Mennyiben tudtak egymás tevékenységéről a Sarló-mozgalomtól a Népszaván – Szélpál Árpád – és Kassák Munkakörén át a Korunk ilyen irányú munkásságáig?
M.M.: – A Sarló-mozgalomról most hallok először. Néha jártam Kassák körébe, de szoros barátság csak Haár Feriékkel és Zinner Erzsébettel volt.
A.B.: – A Magyar fényképezés 1939 kötetben két fotója szerepel. Az egyik a Milieu, a másik Az élet alkonyán. A szerző már párizsiként van feltüntetve, de a felvételek még hazaiak. Idézem a korabeli kritika egy részletét. „A Milieu című kép időszerűen talán ,nyomorkutató propagandaképnek” volna nevezhető. Nem tartom alkalmasnak arra, hogy a magyar fotóművészet magasrendűségét bemutassa, mert mi, maradiak, bizony a fotóművészettel való összefüggését felfedezni nem tudjuk. Még kevésbé alkalmas arra, hogy ,bemutassa az országot, ahonnan ezek a képek származnak’. Mondhatom szép kis bemutatás!” Még egy pár sor, ugyanebben a hangnemben. Akkor 1939-et írtak. Hogyan jutottak el ezek a képek az akkori körülmények között a megjelenésig?
M.M.: – A mai fiatalok hál’ istennek nem is érthetik, mi volt a mi fiatalságunk, mit jelentett állandó félelemben élni, tanúja lenni és teljes tehetetlenségben nézni a nácik hatalmának növekedését, tudva, hogy milyen vérengzés előtt áll az emberiség: menekülni a lezárt határokon átszökve, az életösztönt követni. Én az Anschluss után azonnal menekültem. Az emlékek elmosódnak, csak részletek maradnak fenn, mint például az 1939-es nyár, amikor utoljára voltunk együtt Párizsban Radnótiékkal és Ortutayékkal. Ami a Magyar fényképezés 1939 kötetet illeti, azt sose láttam, hogy a fotóim hogy kerültek oda, arról fogalmam nincs. (Én biztos, hogy nem küldtem, hiszen akkor már Párizsban éltem.) Az idézett kritika ma már csak mosolygásra való.
A.B.: – Van a szociofotó-kutatásnak egy olyan problémaköre, ami „kényes”-nek tűnik. A múltat hősiessé tevő emlékezet a két világháború közötti korszak éles hazai társadalombírálatát idézi fel a legszívesebben. Szemérmesen hallgatunk arról a tényről, hogy több fotográfus munkásságában a társadalomkritika mellett a népi idill, mi több, a „gyöngyösbokrétás” hangvétel is felfedezhető. Az Ön magyarországi képeit ismerve is több szerzői arculatról lehet beszélni. A valóság természetesen akkor is összetett, sokrétű volt. Most, hogy már közel fél évszázadnyira vagyunk ettől, kaphatnánk erre magyarázatot a fotótörténet számára?
M.M.: – A szociofotó mint egyedüli tevékenység sem itt, sem máshol se elegendő, hogy abból valaki megélhessen, és négy gyereket tisztességesen felneveljen.
A.B.: – Számomra úgy látszik, hogy a szociális érdeklődés új hazájába is elkísérte. A La arquitectura popular espanola (1977) kötet számos fényképe a negyven évvel korábbi fotográfust idézi. Mi a véleménye erről a kontinuitásérzetről?
M.M.: – A stílusom nemigen változott, az országok változtak.
A.B.: – Tekintettel arra, hogy levélben nehezebb kérdezni, mint élő szóban, miről szólna még szívesen, amire vonatkozólag nem hangzott el kérdés?
M.M.: – Számomra a fotó mindig a „pillanat művészete” volt. Egy másodperc töredéke alatt megfogja azt, amit az emberi szem nem, vagy csak alig vesz észre, s ami aztán örökre eltűnhet. Ez talán az a fő különbség, ami más művészetektől megkülönbözteti. A fényképezőgép éppen olyan fegyver lehet egy művész kezében, mint a ceruza egy George Grosz vagy egy Käthe Kollwitz kezében. Hatása esetleg a világtörténelemre is lehet. Csak egy példát említek. Színhely az Egyesült Államok; időszak: elnökválasztás; jelöltek: Stevenson és Nixon. Egy fotóriporter csinál egy furcsa képet: Stevenson egy karosszékben ül kinyújtott lábakkal. A fotós úgy veszi le, hogy a kép előterében látszik az elnökjelölt cipőtalpa és rajta egy nagy lyuk… Ez a kép bejárta a világsajtót. Az összes nagy képeslap és magazin teljes oldalon közölte: Nixon elnök lesz, Stevenson – elsőrangú intellektus – megbukik. Nem merem állítani, hogy csak e miatt a fotó miatt, de hogy ez hozzájárult, nem lehet kétséges. Az Egyesült Államok elnöke nem járhat lyukas cipőtalppal. Talán ki kellene írni: FÉNYKÉPEZNI VESZÉLYES!
A.B.: – Köszönöm a válaszokat.
Az interjú a Fotóművészet 1983/4. számában jelent meg.