A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

Az utóbbi években minden csepp kreativitásomra szükségem van a munkához. Hétköznap a főzés szinte az egyetlen, amiben így benne tudok lenni és szabadon kísérletezhetek, örömet okoz, ha a szememen kívül más érzékszerveimet is használhatom. Emellett a hétköznapjaim kaotikusságából egyedül a meditáció emelkedik ki. A Centering Prayer (Elfogadás Ima) egy átformáló, csendes ima. Pont azért szeretem, mert gyökeresen más, mint a hétköznapi multitasking, nagyon keveset kell csak tenni, és ez nem könnyű. Csendben ülve, a gondolataink folyamatos áramlása közepette újra és újra visszatérünk az eredeti szándékunkhoz, hogy elfogadjuk Isten bennünk lévő jelenlétét és átformáló tevékenységét. A Thomas Keating trappista szerzetestől származó ima és a tanításai a keleti spiritualitással párbeszédben formálódtak, segítettek számomra felfedezni a kereszténység kevéssé ismert kontemplatív dimenzióit, amiben végre otthon érezhettem magam.

Évek óta elkísér a kortárstánc fotózása és nézése, egészen megváltoztatta, ahogyan tapasztalom a világot magam körül és a saját testemet. Lenyűgözött a mozdulatoknak ez a szavakon túli kifejezőereje, és az a tudatosság, intuíció, ahogyan a testükkel bánnak, ahogy lüktet és átalakul egy test és feszegeti a határait. A fotózáson kívül bevallom nem sokszor volt érkezésem, hogy beüljek megnézni egy-egy darabot, így elkezdtem neten is keresgélni videók után. Rátaláltam az AllWeCanDoIsDance csatornájára, ami nagyon fogyasztható egy hozzám hasonló érdeklődőnek, főleg improvizatív, helyspecifikus rövid szólókat láthatunk egy snittben felvéve. Általában elég erősen érezni a jelenlétüket, visszahozza azokat a páratlan flow élményeket, amikor testközelből nézhettem a táncosokat, performereket, vagy amikor az előadások fotózása közben a váratlan improvizációkkal egy ritmusban mozdultam velük.

Számomra ugyanolyan inspirálóak más művészeti ágak, mint a fotográfia, a rajzolás az, amiben el tudok merülni elvárások nélkül. Ezért eszembe jutottak Jorinde Voigt képei, amiket évekkel ezelőtt láttam az Albertinában. Nem értek az absztrakt művészethez, sem azokhoz a dolgokhoz, amihez a műveit kötni szokták, vagyis a zenéhez, a matematikához vagy a filozófiához, mégis zsigerileg hat rám. Formái testszerűek és kuszák mégis analitikusak, tudományos ábrákat, térképeket, mikroszkópikus képeket idéznek. Számomra arról a nagyon emberi vágyról szólnak, ahogyan igyekszünk befogadni és értelmezni a világot és benne önmagunk belső világát. A sokszor kilátástalan faggatózás és kísérletezés mégsem tűnik szánalmasnak, ha ezekre a képekre nézek, hanem olyasmi, ami réseket nyit a leírhatatlan, a kifejezhetetlen felé.

Nézd meg Zellei Boglárka Éva, 2022. december hónap alkotójának többi bejegyzését is!