Hajdú József: A fotókon túl

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

A fotográfián túl leginkább az építészet és a zene az, ami mindennapjaim szerves részévé vált az elmúlt évtizedekben. Az építészettel és az épületfotózással a kapcsolatom a Postai Tervezőintézetben (POTI) kezdődött még 1985-ben. Munkánk során az építészekkel, belsőépítészekkel, statikusokkal napi kapcsolatban voltunk, és a hosszú vidéki utak alkalmával nagyon sokat lehetett tanulni tőlük építészetről, szakmagyakorlásról, tervezői hozzáállásról. Emellett az intézet könyvtárában ott sorakozott a nemzetközi építészeti folyóiratok közül egy tucat angol, francia, német, finn, olasz és japán kiadvány. A francia folyóirat aktuális száma Párizs új negyedét, a La Défense épületeit mutatta be, a finn folyóirat pedig Makovecz Imre munkásságának szentelt hosszabb tanulmányt. A legnagyobb döbbenetet a The Japan Architect 1990 körüli száma jelentette, ami Tadao Ando épületeivel foglalkozott: A fény temploma, Ibaraki, és a Templom a vízen, Nakatomamu, ebből az időszakból való munkái. Ezek a szokványosnak aligha nevezhető épületek különleges atmoszférájú terekként maradtak meg az emlékezetemben kitörölhetetlenül. Korábban semmi hozzájuk foghatót nem láttam az említett építészeti lapokban.

Tadao Ando és az általa tervezett épület, A fény temploma, 1989, fotó: Nobuyoshi Araki

Tadao Ando: Templom a vízen, 1988, forrás: 20th Century Architecture

Kevés olyan épülettel találkoztam eddig, amiről már első pillanatban lehetett tudni, hogy az építészet történetének egy fontos darabját látom. A közelmúltból ilyen volt Peter Zumthor svájci építész Bruder Klaus Field Chapel-je, amit a hazai szaksajtó is részletesen bemutatott. A szálfákat boksába rakták és körbeöntötték döngölt betonnal egy befoglaló méret szerint. Amikor elérték a tervezett magasságot, ami 12 méter volt, a faanyagot meggyújtották és megmaradt egy belső üreg, ami maga a kápolna tere. A még képlékeny betonban rögzült a fatörzsek mintázata, ami a több napig tartó lassú égés alatt aztán megfeketedett. A tetején van egy nyílás, ahol bejut a fény a kápolna sötét terébe. Nagyon röviden ennyi a történet.

Peter Zumthor 2007-ben épített Bruder Klaus Field kápolnája, Fotó: Kenta Mabuchi/Flickr

A Bruder Klaus Field kápolna belső tere, forrás: 20th Century Architecture

Számomra ez az építési metódus mutat némi rokonságot a fotográfiában használt kétlépéses negatív-pozitív eljárással, azzal a különbséggel, hogy további kópiák (másolatok) nem készíthetők, mert az eredeti megsemmisült. Az építész egyébként többször járt Magyarországon, 2009-ben Kopek Gábor rektor és Nagy Tamás, akkori tanszékvezető meghívására a MOME-n tartott előadást. Somogyi Krisztina készített vele egy interjút, ami a Magyar Építőművészet 2009/3. számában jelent meg.

Peter Zumthor a MOME-n, Magyar Építőművészet2009/3

A klasszikus zenéhez való kapcsolódásom szintén a pályakezdéshez köthető. A tervezőintézetnél olyan volt a munkarend, hogy a fotók elkészítését és a laborálást mindenki saját maga végezte. A sötétkamrában hasznos társ a rádió, ha órákat kell ott tölteni. A legmegfelelőbb egy zenei adó, ahol viszonylag keveset beszélnek. Először könnyűzenei műsorokkal próbálkoztam, de az hamar idegesítővé tudott válni, és végül a Bartók rádiónál kötöttem ki. Miután ez bevált, otthon is beállítottam a Bartók adót a rádión, amihez 30 éve hozzá sem nyúltam. Reggelente most is arra ébredek, és ha valami érdekes zenét hallok, később rákeresek a Tidal streaming csatornán.

Zeneszerzők, zenészek (ön)életrajzi könyvei
Szabolcsi Bence: A zene története és a Penguin CD Guide

A klasszikus zenében való tájékozódáshoz, eligazodáshoz segítségemre volt néhány fontos mű. Ezek egyike Szabolcsi Bence A zene története című könyve, melyet időnként újra kézbe veszek. A zeneszerzők, karmesterek, hangszeres zenészek, énekesek (ön)életrajzi könyveit pedig kikapcsolódásképpen olvasom, az ismeretanyagon túl szórakoztatóak is. A hangfelvételek rengetegében az eligazodást az 1600 oldalas Penguin CD Guide segíti már nagyon hosszú ideje. A különböző zenei korszakok közül most éppen a Mozart előtti zenéket kedvelem leginkább, korhű hangszereken megszólaltatva. Jordi Savall, aki a régizene egyik meghatározó alakja, egyik alkalommal úgy nyilatkozott, hogy azért szereti a régebbi korok zenéjét játszani, mert a régi kották nagyobb szabadságot adtak a zenésznek. Nem volt minden annyira pontosan rögzítve, mint a maiaknál, a szerző több önállóságot engedett az előadónak. Ez valószínűleg igaz, hiszen a barokk kor ugyanazon zeneművének több felvételét meghallgatva nagyon más produkciók születhetnek. Handel Messiásának azért is van több változata, mert ha változott az előadói gárda a következő évadra, minden további nélkül átírt néhány áriát más hangnemre, hogy a legtöbbet hozza ki a rendelkezésre álló csapatból. Ma ez elég furcsának tűnik, de az 1700-as évek elején elfogadott gyakorlat volt.

Sokat hallgatott lemezek: Nora Fischer, Theresa Kronthaler, Christina Pluhar

Ennek a kornak a zenéjét előszeretettel adják elő más műfajokban is otthonosan mozgó előadók. Sokszor csak a kiindulási alapot jelenti az eredeti mű, a végeredmény pedig nagyon izgalmas zene. Christina Pluhar lemezének már az alcíme is árulkodó: Improvizáció Purcell zenéjére. Theresa Kronthaler és Nora Fischer (Fischer Iván lánya) lemezét talán egy éve fedeztem fel a Tidal-en, amikor rákerestem Purcell egyik legismertebb dalára, az O Solitude, My Sweetest Choice-ra, azóta mindkét lemez a kedvencek között van elmentve.

Claudio Monteverdi: Vespro della Beata Vergine, a 2020. évi újrakiadott album

Nagyon szeretem Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine, 1610 című művét, kedvenc lemezem pedig a velencei Szent Márk Székesegyházban rögzített felvétel, ahol a szerző hosszú ideig szolgált karnagyként. Az előadók a korhű hangszereken játszó Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus, akiket John Eliot Gardiner vezényelt 1989-ben. A karmester szerint Monteverdi ezt a művét a bazilika akusztikai sajátosságait figyelembe véve komponálta, maximálisan kihasználva a téri adottságokat, az oldalkarzatokra kis létszámú kórusokat és hangszereseket állítva. A lemez kísérőfüzetében elmondja, hogy régi ábrázolásokat tanulmányoztak, hogy megtudják, ünnepélyes alkalmakkor hogyan helyezkedtek el a zenészek a bazilikában. Nikolaus Harnoncourt, egy másik régizene specialista szerint a zenét csak azzal a térrel együtt érdemes értelmezni, amelyben a zene megszólal. Hangfelvételeinek egy jelentős része nem is stúdióban vagy koncertteremben készült, hanem a régi zenéhez jobban illő helyszíneken, a Zögernitz-kaszinó báltermében, a Schwarzenberg-palotában vagy templomokban. Mindkét karmester vezényelt már a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, Gardiner visszatérő vendég, a Londoni Szimfónikusokkal és saját együttesével, az Angol Barokk Szólistákkal is több koncertje volt a kitűnő akusztikájú teremben, három alkalommal én is ott lehettem.

Az Angol Barokk Szólisták a MÜPA-ban, 2006, vezényel John Eliot Gardiner, fotó: Hajdú József

Ha már a koncerttermeknél tartok, a Zeneakadémiát is érdemes megemlíteni, ami kisebb együtteseknél még jobb választás is lehet, mint a MÜPA. Mindkét koncerttermet jól ismerem, hiszen a MÜPA-t fotóztam az elkészülte után építészeti publikációkhoz, a Zeneakadémiáról pedig könyv készült a fotóimmal. A terem akusztikájával kapcsolatban sokat beszélgettem a műszaki vezetővel a fényképezések alatt. Tőle tudtam meg, hogy a mennyezet homorú tükörként funkcionál, és a terem hosszanti vonalában a padló felé irányítja a nemkívánatos visszaverődéseket. Ez a közönséget nem zavarja koncert közben, hiszen éppen ebben a sávban nincsenek székek, közlekedőként működik. A padló közelében kulmináló hangok hatását én is érzékeltem, amikor padlóközeli pontból a mennyezetet fényképeztem. Nem ismertem rá a fényképezőgép zárjának hangjára, amit pedig már sokezerszer hallottam fényképezés közben. Erről az élményről a Fuga Mikrokozmosz sorozatában részletesen beszámoltam.

Egy akusztikailag is jól megtervezett koncertteremnél biztos a jó hangzás, nincs meglepetés, azonban az utóbbi időben szívesen járok templomokban rendezett koncertekre, mert egészen más élményt nyújtanak. Az oratorikus műveket, pl. Handel Messiását előszeretettel adják elő templomtérben, de van benne rizikó. Általában minden évben meghallgatom egyszer a Messiást, lehetőleg mindig más helyszínen. A legnagyobb zenei élmény az Árkay Aladár tervezte Városmajori Jézus Szíve-templomban ért, míg a Váci Székesegyházban egy Régi Zenei Napok program keretében megrendezett hangversenyen hallgathatatlan volt a mű. A koncert alatt 3-4 különböző helyet is kipróbáltam a templomban, de hiába, a visszhang mindent egybemosott. Az előadásról hangfelvétel is készült, amit később visszahallgattam a rádióban, ott nem volt zavaró a hangzás. A mikrofon jó helyen volt, csak én nem.

Sáry László: Lokomotív szimfónia, a CD kísérőfüzet bal oldalán a szerző látható gyerekként állomásfőnök apja mellett

A zeneműveken túl az egész hangrögzítés, bármilyen hangzó anyag, a teremakusztika és a hang reprodukálása otthoni körülmények között szintén érdekel. Antikváriumban bukkantam rá Sáry László  Lokomotív szimfónia CD-jére, amin a forrásként szolgáló magyarországi gőzmozdonyok hangjai is hallhatóak. Ez utóbbi már 1983-ban megjelent hanglemezen (vinyl), nekem is megvolt, jó néhányszor hallgattam is. Egyik alkalommal éppen fejhallgatóval, és amíg vártam a fújtatva közeledő gőzöst, egyszer csak egy méhecske felfedezte a sínek mellé helyezett mikrofont és néhányszor körberepülte, nem kis meglepetést okozva nekem és – gondolom – a felvételt készítő hangmérnöknek is.

Az 1970-es évek progresszív rock albumai vinylen

Persze nem múltak el nyomtalanul a gimnáziumi évek sem, most is szívesen hallgatom a King Crimson, az Emerson, Lake and Palmer vagy a Yes zenéit. Marian Varga és a Collegium Musicum, akiket egy időben a kelet-európai Emersonnak is hívtak, lemezeit ugyanolyan nagy becsben tartom, mint a felsorolt vezető brit zenekarok kiadványait. Vargáék klasszikus zenei képzettséggel és két gitár, orgona, dob felállással csatlakoztak a progresszív rock fősodrába. Az 1975-ös lemezükön a zeneszerzők között Bartók Béla és Szergej Prokofjev is szerepel.

Ezekhez jön még a biciklizés és a teaivási hóbortjaim, hogy közel teljes legyen a kikapcsolódást, és időnként inspirációt is jelentő tevékenységek sora.

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük