Hajdú József: Fotográfiai inspirációk

A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik nagy hatással voltak rá.

Szilágyi Gábor: A fotóművészet története, a fényrajztól a holográfiáig című, 1982-ben megjelent könyve jelentette számomra a kiindulópontot a fotótörténet klasszikusainak a megismeréséhez. Autodidakta módon képeztem magam, először a Budapesti Fotóklub (MADOME), majd a Magyar Fotóművészek Szövetsége könyvtárát látogattam szívesen. Ansel Adams volt az első nagy kedvenc a neves elődök közül. Fölényes technikai tudása, amely a kifejezést szolgálta, teljesen lenyűgözött, és kijelölte az utat a nagyfilmes fényképezés irányába. Az élesség, a tónusgazdagság, a tökéletesség még a nyomdai technikán is átjött, az pedig egyenesen sokkoló volt, hogy mindezt az 1930-as években produkálta az Egyesült Államok nemzeti parkjaiban. A képeken fantasztikus volt a táj, tökéletes a technika, de ebből építkezni nem nagyon lehetett, csak elraktározni a képeket, mint ennek a műfajnak az egyik etalonját.

Ansel Adams: Monolith, 1927

A Becher házaspár fotóival a svájci Camera folyóirat egy antikvár példányában találkoztam először sok-sok évvel a lap megjelenése után. Következetes munkamódszerük és gyűjtőszenvedélyük igényes technikával párosult. Csak később tudtam meg, hogy ők az egész életüket ennek szentelték, és lakókocsival járták kezdetben a Ruhr-vidéket, majd egyre nagyobb körben az iparvidékeket, és dokumentálták az európai nehézipar csúcsidőszakának mementóit. Akkor nem voltam feltétlen hívük, a víztornyokat imádtam, de néhány sorozatuk, pl. a nagyolvasztó kemencék kissé monotónnak tűntek. Ma már másképpen látom működésüket, főleg ha a képek mögé is betekintünk. Életművük jelentősége elvitathatatlan.

Camera folyóirat címlap, 1972. június

Camera folyóirat 16-17. oldal, 1972.június

A nagy felfedezést azonban Josef Sudek jelentette, akinek képei azt mutatták meg, hogy nem kell a fél világot körbeutazni ahhoz, hogy egy nagyon erős, hiteles életmű létrejöjjön. Mindez ráadásul tőlünk nem is olyan nagyon messze, Prágában történt. Még a stúdiós években fedeztem fel Sudek képeit, aki a fotótörténettel foglalkozó könyvekben rendre szerepelt, de az életművéből kiragadott néhány fotó nem igazán mutatta meg a jelentőségét számomra. Egy prágai hétvégi sörtúra alkalmával vettem meg az első Josef Sudek-albumot 1987 körül. Szerzője Zdenek Kirschner, s a Panorama sorozatban jelent meg öt évvel korábban, keresztmetszetét adva az életműnek. 1989-ben a Műcsarnokban volt egy Sudek-kiállítás, ott láttam először eredeti kópiákat, a kiállítás katalógusát azóta is őrzöm.

Google kereső, Josef Sudek screenshot

Sudek képeit nagyon személyesnek, belülről jövőnek éreztem. Olyanok voltak, amelyeket sokszor meg lehet nézni, és nem válnak unalmassá. Éppen ellenkezőleg, mindig újabb részleteket fedezhet fel rajtuk a figyelmes szemlélő. Képeinek jelentős része a műtermében, barátai kertjében, Prágában vagy Prága környékén készült. Nagyméretű filmet használt, és mindegyikről kontaktmásolatot készített. Ha közepes méretű képet akart készíteni, akkor a 13×18-as vagy a 18×24-es kameráját használta, ha nagyobbat, akkor a 30×40 cm-est. S mindezt csinálta egy kézzel, hiszen a jobb karját fiatalon elveszítette az I. világháborúban.

Az említett Sudek-albumból jó néhány képet örökre elraktároztam magamban, köztük egy állott vízzel teli poharat, a belső falára feltapadt apró buborékokkal. A kilenc síklappal határolt átlagos kinézetű pohár egyszerre volt személyes tárgy és izgalmas fényjátékot produkáló optikai elem.

Zdenek Kirschner: Josef Sudek, 1982, védőborító és a 127. oldal

Lucien Hervé Építészet és fénykép című könyve még 1968-ban jelent meg az Architektúra sorozatban. Hervé képei és a képekhez írt szövegei világosan láttatják az építészethez, épített környezethez való viszonyát, gondolkodását és képkészítési gyakorlatát. Ez azért volt különösen érdekes számomra, mert abban az időben nagyon sok épületet fényképeztem, és ismertem a kiadói, szerkesztői elvárásokat építészeti kiadványok esetén. A fénykép tárgyán, az épületen kívül igazából semmi nem volt, ami ezt a két világot összekötötte volna, sőt Hervé éppen az általános épületfényképezési gyakorlattal szemben határozza meg önmagát, ami egy alkalmazotti műfaj. Ezzel együtt a thoronet-i apátságról készült képeit akár Hervé interpretálásában, akár önmagukban nézzük, elfelejteni nem fogjuk.

Lucien Hervé: Építészet és fénykép, 1968, védőborító és a 4-5. képoldal

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának 1987 és 1991 között voltam tagja, amikor Kerekes Gábor volt a művészeti vezető. Korai képeit, különösen a gyárakat, nagyon szerettem, azonban a Május 1. című fotóját mindnél jobban. A Dózsa György úton minden év május elsején, a munka ünnepén felvonult az ünneplő tömeg, hogy a dísztribün előtt elhaladva integessen pártunk és kormányunk vezetőinek. Kerekes a felvétel elkészítéséhez egy magasan fekvő pontot keresett az Ajtósi Dürer sor térre néző saroképületének lépcsőházában. Hosszan exponált állványról, így a lassan haladó tömeg hömpölygő folyó vagy gleccser képét mutatja. A keresztutcákból becsatlakozó felvonulók pedig mind a fősodrás felé igyekeznek. A képen szinte mindenki mozgásban van, csak az oldalról érkező felvonulókat segítő ifjúgárdisták fekete pontjai és a kereszteződésben parkoló rendőrautók jelentenek stabil pontot az épületeken és a liget fáin kívül. Ebben az egy képben számomra minden benne van az akkori május elsejék világáról.

Screenshot Kerekes Gábor honlapjáról, Fotók 1970-80 

Kerekes Gábor: 1984. május 1., Felvonulási tér, Budapest, A Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdona

Úgy tíz évvel ezelőtt hívta fel valaki a figyelmemet Hiroshi Sugimoto fotográfiáira. Nincs tőle albumon, nem láttam még kiállításon a képeit, de van egy jól áttekinthető honlapja képekkel és rövid, lényegretörő leírásokkal. Talán legismertebb sorozata mozibelsőkről készült. Saját elmondása szerint felállította fényképezőgépét a terem végében a vászonnal szemben. Amikor sötét lett és indult a film, kinyitotta a fényképezőgép zárját és exponált a film végéig, így egy kockán rögzítette a mintegy kétórás filmet. A képek változatosságát a vászon formája és a tér építészeti kialakítása biztosítja, s a végeredmény zseniális, mert amit a képeken látunk, egy elmélyült gondolkodási folyamat végeredménye.

Google kereső, Hiroshi Sugimoto Theaters screenshot

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük