A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány, a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő fotográfust, illetve képeket, akik nagy hatással voltak rá.
Az alkotói munkámban fontos szerepe van a kutatói munkának, inspiráció gyűjtésnek a fotográfiai témák és kérdések felvetésében, a fotográfiai eljárások alkalmazásában, a fotótechnikai tudás kiszélesítésében, a fotótörténetben és a kísérletezésekben is. Azért izgalmas ez a folyamat, mert minden fotográfiai téma különböző alkotói módszereket igényel. A fotótörténeti és fotótechnikai kiindulópontot a középiskolai tanulmányok jelentették. A fotográfiai tudásszomj később tovább folytatódott egyetemi tanulmánnyal, utazások során szerzett tapasztalatokkal, művészeti ösztöndíjakkal, nyári szimpóziumokkal, saját autodidakta kísérletezéssel. A művészeti oktatás kapcsán szintén nagyon sok impulzus ért, ami szintén alakította a világról alkotott szemléletemet. A Kisképzőben Tőry Klára fotótörténész és Keller Katalin operatőr tanítványa voltam a fotószakon. Sokat tanultam tőlük és egyúttal hagyták, hogy a saját utamat járjam. Érzékenyen, okosan irányítottak, egyúttal tiszteletben tartották a tanulók egyéniségét és érzékenységét. Langler Klára tanítványa volt Tőry Klára, később öt évig voltak kollégák. A magyar fotográfia nemzedékét indították útjára: Szilágyi Lenkét, Fejér Gábort, Vass Kálmánt, Drégely Imrét, Kürthy Évát, Ridovics Pétert, fiát Andrást, Sarkantyú Mihályt és fiát, Illést, Szatmári Gergelyt, Mátrai Miklóst, Pecsics Mareszt, Kéri Gáspárt, Koncz Györgyöt, Végel Dánielt, Göbölyös Lucát. Tanáraim vezettek be először a fotográfia történetébe, mutatták meg kik, mikor és miket alkottak. Itt ismerhettem meg először André Kertész életművét, aki a 20. század egyik legnagyobb fotóművésze volt, aki a fotográfia számos műfajában képes volt kiemelkedőt alkotni. André Kertész számára a nagyváros mindennapi életében jelentkező varázslatos véletlenek és rejtélyes jelenségek szürrealista érzete egész életében elkísérte. A múló, mégis erőteljes vizuális pillanatok megragadása felett érzett öröme sok XX. századi fényképészre hatással volt. A fotótörténeti órák alkalmával kinyílt a világ előttem. Láthattam a világ sötétebb oldalait különböző dokumentarista fotográfusok képein keresztül. Láthattam, hogy egy fotográfia képes felmutatni, megmutatni a világ sokféle arcát.
A Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista szemléletű fotográfusok – Benkő Imre, Gulyás Miklós, Zátonyi Tibor – illetve a fotóelmélet oldaláról – Miltényi Tibor, Palotai János – tanítványaként diplomázhattam. Az egyetemi évek alatt erős szemléleti, fotográfusi magatartást sajátítottam el tanáromtól Benkő Imre fotográfustól. Benkő Imre olyan fotográfus, aki hasonlóan, mint Henri Cartier Bresson, elfeledteti velünk, képolvasókkal a fényképezőgép jelenlétét. Képei erős vizuális szimbólumokkal rendelkeznek, mert együttérzéssel és beleéléssel, szimpátiával és empátiával ábrázolja a világot, a kort, az embert és környezetét.
A Magyar Iparművészeti Egyetemen ismertem meg a nagy klasszikus dokumentarista fotográfusokat: Walker Evans, Lartigue, Henri Cartier-Bresson, Robert Capa, Joseph Koudelka, Robert Frank, Sebastião Salgado, Weegee képeit. A portré- és emberábrázolás nagy mestereit: Agust Sander, Brassai, Richard Avedon, Helmut Newton, Diane Arbus életművét.
A festő és művészettörténész hallgató Henri Cartier-Bresson élete végén úgy emlékezett vissza, hogy jobban hatottak rá az irracionálissal kapcsolatos szürrealista elméletek, mint a szürreailsta művészet gyakorlata. Megragadta a spontás kifejezésmód szerepe, ahogy az intuícióé is, de mindenekelőtt a lázadás szelleme. Legendás arról, hogy a jelenetek spontán megkomponálását döntő pillanatként jellemezte, amely pillanat az ő meghatározásában egy esemény jelentőségének, illetve az eseménynek megfelelő kifejezést biztosító formák pontos elrendezésének párhuzamos, egy másodperc tört része alatt belénk hasító felismerése.
Joseph Koudelka sajátos képi világa teljesen magával ragadott. A huszadik század második felében az európai fotográfia meghatározó alkotója, a humanista és költői hagyomány egyik kimagasló egyénisége. A világvégének vizuális megjelenítése egészen egyedülálló fotóművészeti teljesítmény. “A maximum” – ahogy ő foglamazott – mindig az érdekli a fotográfiában. A valóság és látomás egy magasabb vizuális egységben való feloldása jelenik meg a műveiben. A kelet-európai cigányokról készült fotóesszéje az egyik legexpresszívebb sorozat ebben a témában. Az 1999-ben a Chaos és 2013-ban megjelent a Wall című albuma a panorámafotóinak legjobbjait tartalmazza. A Chaos képeinek helyszínei, legyen az repülőtér, egy metróállomás, egy bánya, valójában sebek a Föld testén. A fotográfiákon egy rideg, embertelen világ képe rajzolódik ki, mely számunkra mégis ismerős.
Sebastião Salgado brazíl fotográfus Munkások című fotóesszéje lenyűgöz a megrendítő és egyúttal gyönyörködtető képeivel. Az ipari kor régészeként bejárta a világot, hogy képekben mesélje el a különböző kultúrákban az emberi munkavégzés legszélsőségesebb változatait.
Nagyon kedvelem a Genezis című albumát is, amiben a modern társadalom által érintetlen tájakat és népeket örökítette meg, feltárva a Földet lélegzetelállító természetes állapotában.
A panorámafényképezés kapcsán sokat foglalkoztam a panoráma fotográfiák történetével. Sokféle képformátum, technika létezik, amivel lehet panoráma képeket készíteni. Mindezeket számtalan formában használták a fotográfusok. Ezek közül Lois Conner amerikai fotográfusnőt emelném ki, aki platinanyomatú táj- és városképeiről ismert. 7×17 inch méretű kamerával fényképezett. A nehéz technika ellenére a képei nagyon precíz geometriai látásmódot tükröznek. A képek finom tónus rendszere mesebeli világba kalauzol.
Nicholas Nixon amerikai fotográfus egész életműve az egyik legizgalmasabb és a legszemélyesebb alkotó számomra. Nixon nyomon követte a különböző fotóművészeti irányokat, de független maradt és kifejlesztette saját stílusát. Képei egyedi világokat tárnak fel, felfedi a valóság észrevétlen aspektusait, amely az alkotó személyes élményeihez köthető. Nagy formátumú síkfilmes fényképezőgéppel, a témáihoz való megközelítéssel, a jelenlétével kimondhatatlan érzelmeket tud megjeleníteni. Az érzelmek megfoghatatlan világában létrejött portrék az emberábrázolás legkülönlegesebb oldalát jelenítik meg. The Brown Sisters című munkája a kortárs fotográfia legfigyelemre méltóbb sorozata, magának az alkotónak az önéletrajza, aki több mint negyven éve, 1977 óta fotózza feleségét és sógornőit.
A színek használatában két dokumentarista fotográfus munkája hatott rám a leginkább. Alex Webb a Karib térségben és Mexikóban kezdett el színesben fényképezni 1978-tól. A felületek kopottas színeivel, gyakran a sötét tónusból előbukkanó egy-két uralkodó színnel nagyon izgalmas hangulatokat teremt.
Színes fotográfiáról ismert Harry Gruyaert, egyik sorozatában alternatív képtípussal kísérletezett. Az 1960 as évek végén ráébredt a televízió agymosó hatására. A tévé képernyőjén keresztül próbált képet rajzolni a kor angol társadalmáról. Ezek az experimentális, kísérletező, ugyanakkor társadalmi kérdéseket boncolgató sorozatok nagyban inspirál új képi univerzumok keresésében, mivel hasonló kísérletező ötletek foglaloztatnak jelenleg. A pop art és egy marokkói utazás késztették arra az alkotót, hogy Európában az egyik első fotográfus legyen, aki teljesen a színes fotózásnak szenteli a munkáját.
A fotográfia jövőjét nem kőbe vésett, mozgalmak és technológiák diktálta bizonyosságban látom. Az új látásmódok észlelése, a tömegmédia pozitív felfogása, a médium ellentmondásainak újrafogalmazási lehetőségei érdekelnek és inspirálnak a leginkább a fotóművészetben.