A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert. Mivel foglalkozott a közelmúltban? Milyen helyeken fordul meg, mi érdekli a hétköznapokban? Ki a legfontosabb fotográfus számára, melyik a kedvenc könyve, milyen zenét szokott hallgatni? Ilyen, és ehhez hasonló témákról kérdezzük a hónap alkotóját.

A hónap alkotója 2024 novemberében Bartis Attila.

© Bartis Attila, önarckép, 2015

CV, 2024

Bartis Attila író, fotográfus. 1968-ban született Marosvásárhelyen (Erdély, Románia). 1984 óta Budapesten, valamint 2014 óta részben Yogyakartában (Jáva, Indonézia) él. A Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporter szakán végzett 1991-ben. 1998 és 2001 között Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjas. 2018-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

Fotóalbumok: A CSÖNDET ÚGY (Magvető, 2010); A VILÁG LEÍRÁSA, RÉSZLET (Deák Erika Galéria, 2016); A SZIGETEKEN (Magvető, 2018); KEDVES ISMERETLEN (PIM, 2021)

Fotókiállítások: AZ ENGELHARD-HAGYATÉK (Műcsarnok-Dorottya Galéria, Budapest, 1996. Literaturhaus, Frankfurt, 1999. Czuly Barbarzynca, Varsó, 2006); PHOTO PYGMALION (Vintage Galéria, Budapest, 1998); 33 FOTOGRÁFIA (Goethe Intézet, Budapest, 2007); A VILÁG LEÍRÁSA, RÉSZLET (Deák Erika Galéria, Budapest, 2016); A SZIGETEKEN (Mai Manó Ház, Budapest, 2018. Kultúrpalota, Marosvásárhely, 2018. Új Kriterion Galéria, Csíkszereda, 2019. Román Nemzeti Galéria, Bukarest, 2019); KEDVES ISMERETLEN (Kemény István 60, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2021); WAYANG ORANG (Capa Központ, Budapest, 2024)

Esszékötet a fotográfiáról: Az eltűnt idő nyoma (Magvető, 2019)

E fentinél részletesebb szakmai önéletrajzot még soha nem írtam, ahogy alkotói programot sem írtam még soha.

Éveimbe telt, amíg elfogadtam a tényt, hogy az, ha valami jó, az nem egy probléma, aminek fel kell tárni a gyökereit, és meg kell oldani. Például, hogy nekem Jáván, a Yogyakartához tartozó, Kasongan nevű, leginkább cserépművességből élő faluban jó.

Nem jobb, mint Pesten, hanem jó. Számtalan hely van a világon, ahol e pillanatban jobb, mint Pesten. Ahogy olyan is volt, amikor Pesten volt jobb, mint, mondjuk, Kelet-Berlinben, sőt most is nagyon sok ilyen hely van a világon. Nem arról beszélek, hogy jobb, hanem arról, ami ettől fényévekre van: Jó.

Mondom, három évembe telt, amíg a samasi parton egy haltetemmel bajlódó kóbor kutyát bámulva végre felébredtem, hogy ennél erősebb és kétesebb kifejezést ne használjak. Igazából csak akkor, abban a pillanatban éreztem meg a valódi súlyát ennek az éveken át cipelt miértnek, amikor sikerült letennem. Amikor végre nyilvánvaló lett, hogy ez a Jó nem egy probléma, aminek le kell ásnom a mélyére, hogy feltárjam, megoldjam, esetleg gyökerestül kiirtsam az életemből.

Első ránézésre mindez nyilván bekövetkezhetett volna sokkal előbb is, se három évre, se egy Tarkovszij-filmre emlékeztető óceánpartra, se haltetemek után szimatoló kutyára nincs hozzá szükség. Hiszen pont az analitikus elme tudja a legjobban önmagáról, hogy nemcsak megoldásokat gyárt, hanem problémákat is.

Csak sajnos, ez az önmagáról való tudása nagyrészt meddő és hiábavaló, mert a mindenhatóság tudatában szenved. Valahogy úgy járt az analitikus gondolkodás, mint a pánikbeteg, akinek hiába mondja meg az orvos, hogy nincs baj a szívével. A beteg örül a diagnózisnak, egy életre a legőszintébben hálás érte az orvosnak is, az Úristennek is, csak épp a betegsége nem múlik el ettől a tudástól.

Jáváról röpke három év után máris sikerült hangosan kimondanom, hogy itt egyszerűen jó nekem. Nem jobb, mint valahol máshol, hanem jó.

A fényképezésről viszont harmincvalahány év után is pimaszul nehéz valami ilyesmit kimondanom. Pedig valójában tényleg ennyi lenne. Hangosan kimondani, hogy az összes kínlódással, kudarccal, megválaszolhatatlan kérdéssel együtt egyszerűen szeretem. Jó nekem, ha fényképezőgépet veszek a kezembe. Megkockáztatom, jobban szeretem, mint az írást. Nem a fotográfiát szeretem jobban az irodalomnál, az összehasonlítás puszta ténye is nagy dőreség lenne, hanem a fényképezést mint foglalatosságot szeretem jobban az írásnál. És ezen mit sem változtat, hogy ellentmond az észérveknek. Ezen még az sem változtat, hogy alapvetően úgy írok, ahogy gondolkodom, viszont ritkán adatik meg úgy fényképeznem, ahogy látok.