A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.

A fotográfia mellett a rajz, a képzőművészet, a zene, az irodalom érdekel a leginkább. Kezdetben tárgyak, később terek térbeli leképezésével foglalkoztam, egyszerű szabadkézi rajzzal. A fotográfián kívül eső, ugyanakkor fontos tevékenységnek tartom a rajzolást, amely inspirált a térbeli kiterjedések síkban való leképezésére mindenféle segédeszköz nélkül. Sok szempontból hasonló a fotográfiához, azonban itt nincs optikai leképezés. Nagyon sokat rajzoltam és egyre inkább csak ez érdekelt. Szunyoghy András grafikusművész osztályába jártam a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. Barcsay Jenő tanítványaként klasszikus hagyományokat követve tanított minket. A rajztanulmányokban a geometriai és ornamentikus formákkal foglalkoztunk, később az emberi test felépítésével, anatómiájával, mozgásával, különböző állatok anatómiájával. A rajzolás a tárgyilagos kifejezésmódban, érzelem- és ideológiamentes megfigyelésben segített, a dokumentatív rögzítésben: ahogyan a szem megtalálja a dolgokat, ahogyan a dolgok látva vannak, mindezek egyfajta alkotói magatartásra, hozzáállásra ösztönzött. Egyszerű eszközzel, egy grafit ceruzával minél többféle kifejezésmódot létrehozni nagy kihívásnak bizonyult, a folyamat pedig kitartó hosszú munkát igényelt. Az iskolai rajz órákon kívül Szunyoghy András szakkört, tábort szervezett, több alkalommal meghívott a műtermébe. Egyik alkalommal a barátaival együtt köszöntötték Lázár Ervin írót a 70. születésnapján. 

A ceruzarajz frissességét híven képes átmenteni a litográfia. Ezzel a technikával készült

Honoré Daumier: Rue Transononain című litográfiája 1834-ben. A félhomályban besurranó napfény egy halott férfit világít meg, akit előzőleg az ágyából rángathattak ki. Teste rázuhant az ugyancsak halott kisgyerekre. Egy tüntetés során ebből a házból valaki a katonára lőtt, mire az összes lakót könyörtelenül lemészárolták. A jelenet egy megrázó riportfotó nyers erejével hatott rám. 

Később a Magyar Iparművészeti Egyetemen az anatómiai rajz háttérbe szorult. Gémes Péter képzőművész más irányba terelt, hogy ’másképpen’ lássak, mint idáig. Próbáljam meg inkább a gondolataimat, érzéseimet, a tér és a modell atmoszféráját rajzolni. Kaptam olyan feladatot is, hogy emlékezetből rajzoljak karaktereket, figurákat, akiket az utcán láttam. Kezdetben nem volt könnyű megérteni mit szeretne tőlem látni, ezért sokszor bennmaradtam még órák után a műteremben rajzolni. Ezekkel a stúdiumokkal a valóságból vezetett át az absztrakt, a konceptuális, a minimalista, a posztmodern művészetek felé. Nagyon hálás vagyok ezekért a tanulmányokért, feladatokért, mert új kapukat nyitott ki, ami jó kiindulópontokat adott a későbbi munkámban. Gémes Péter tanulmányait a varsói Képzőművészeti Akadémia grafika szakán végezte. Az 1980-as évek felé fordult a fotográfia felé. Egyedi megvilágítási technikát alkalmazva saját testéről és modellekről fekete-fehér negatív képeket készített. Műveinek kiindulópontját elsődlegesen az antik művészet és a görög mitológia, valamint a későbbiekben a filozófia és a keresztény szimbólumok jelentették.

A zene szintén fontos része az életemnek. Kezdetben autodidakta módon, később tanár segítségével tanultam meg a basszusgitározás alapjait. Több különböző zenekarban játszottam, főleg alternatív, rock felállásokban. Lenyűgöz a zene gyógyító, lelket felemelő, érzelmeket megmozgató energiája. A közös zenélés lehetőséget teremt az együtt gondolkodásra, a közös alkotásra, ami a fotográfiában nagyon ritka. 2009-ben ismerkedtem meg Fluidian zeneszerző barátommal Erdélyben. Mindketten minimalista módon próbáljuk kifejezni magunkat a zenében, vagy a fotográfiában. Videóinstallációk, mozgó- és állóképek, videó munkák, előadások során több alkalommal dolgoztunk együtt.

Nem csak a zene, hanem az irodalom, a költészet is fontos előképeket hívott elő.A fotográfia és a költészet egyik legizgalmasabb találkozása számomra József Attila és André Kertész kapcsolata. A párizsi Liszt Intézet Magyar Kulturális Központban megrendezett Emberek között című fotókiállításon József Attila párizsi tartózkodása alatt született verseivel emlékeztem meg a költőről. A kiállításhoz kapcsolódó versek fordításánál Seláf Levente költővel, műfordítóval dolgoztam együtt.

József Attila 1926-1927 között a párizsi Sorbonne-on tanult. Párizsi tanulmányai során megismerkedett a francia irodalom nagy mestereivel, Villon, Appollinaire, remekműveivel. A korábbi címén Egy átlátszó oroszlán, végleges változatban A bőr alatt halovány árnyék fordításának francia kéziratát, melyet József Attila maga fordított, Paul Dermee költő, a L’Esprit Nouveau című folyóirat alapítója őrizte meg, és a költeményt Michel Seuphor javította át franciára. 1927. március 12-én nyitották meg azt az összművészeti kiállítást, ahol többek között Goethe, Villon és József Attila verseket olvastak fel német, francia, magyar és holland nyelven a L’Esprit Nouveau irodalmi folyóirat bemutatóján. Ezen az eseményen André Kertész képeit is kiállították. A fotográfiák között egy József Attila portré is a kiállított képek közé került. A Petőfi Irodalmi Múzeum kéziratgyűjteményében találtam egy levelet, amit József Attila írt Párizsból. Ebben a levélben leírja, hogy megismerkedett egy André Kertész nevű fotográfussal, aki készített róla egy portrét. Erről a kiállításról találtam egy enteriőr képet is, de az eredeti József Attila portré eltűnt. Csak ez a levél bizonyítja, hogy André Kertész fényképezte József Attilát. A szürrealista érzékenységű irodalmi folyóirat bemutatója és kiállítása a művészet különböző oldaláról érkező alkotók (irodalom, zene, képzőművészet, fotóművészet) összefogásának a lenyomata az 1920-as évek második feléből.

Nemrég került a kezembe David Lynch rendhagyó életrajzi kötete, Aminek álmodom címmel. Rejtélyes, provokatív, elgondolkodtató, szürreális, mégis emelkedett világban megrendezett filmjeiben (Radírfej, Kék bársony, Mulholland Drive, Veszett a világ, Twin Peaks) a történetmesélés és a képi világ kontextusában – sok más különleges rendezők nagyjáték filmjei mellett – Lynch életműve nagyon megfogott. Ebben az életrajzi memoárban sok olyan dolog került elő, amely más megvilágításban mutatja meg a filmjeit. A barátai, szerelmei, munkatársai nyíltan vallanak Lynch életéről és a műveiről. Sokszor felhasználja saját emlékeit, amit kever mások emlékeivel, vagy keveri az önmagáról alkotott képet, azzal ahogy őt látják mások. Számtalan ötletre, filmkészítési folyamatra mutatott rá ez a könyv, amit korábban nem ismertem. Ezért újra néztem a filmjeit és a könyvnek köszönhetően közelebb kerülhettem a rendező lelkivilágához.