Ahogy 2018 óta minden évben, idén is megkérdeztünk kurátorokat, művészeket és elméleti szakembereket, hogy mely fotósorozatok, kiadványok, kiállítások és események ragadták meg a figyelmüket, voltak fontosak számukra az elmúlt esztendőben.

Kudász Gábor Arion fotográfus kedvencei a 2024-es évből.

Vannak évek amik elillannak mintha semmit sem tettünk volna. Számomra ez a 24-es év éppen ilyen volt. Kiállításomon és könyvemen dolgoztam, gyászoltam és száz éves zalai présházban falaztam, alig láttam valamit, nem lévén energiám l’art pour l’art élményekre vadászni. Ennek ellenére – telefonom képgalériáját visszagörgetve – számtalan kiállításról megemlékeznék itt, viszont megkértek olyasmiről lehetőleg ne írjak, amiben személyes érintettségem van, ezért említést sem teszek két csodás hallgatóm, Bede Kincső és Bartha Máté nemrég megjelent könyveiről, Fabricius Anna kollégám Kassák Múzeumban kiállított projektjéről, Istvánkó Bea és Lukács Máté tömény könyvkiállításáról a Capa központban, Gajewszky Anna gyors egymásutánban négy helyen kiállított, de mindig más diplomamunkájáról, Elina Brotherus szívmelengető előadásáról és Peter Kostrun őszinte művészetéről és még sok minden másról sem, bár 2024-es kedvenceim.

Helyettük legyen szó ifjúságom egyik meghatározó élményével való ismételt találkozásról, a párizsi Grand Palais-ba idén visszatérő ParisPhoto vásár nyitófalát teljes szélességben elfoglaló August Sander portrékról. Ritkán adatik meg az embernek azt érezni, hogy a tökéletességgel szembesül. Pontosan emlékeszem a legutóbb akkor éreztem ilyet, mikor a 2023-as Rencontres d’Arles alatt a Luma toronyban rendezett Diane Arbus kiállítás hatalmas sötét terét behálózó vastraverzekre szerelt több mint 400 fényképe között sétálva nem találtam egyetlen kevésbé sikerültet sem. A már nem élő nagymesterek életművével tömegében szembesülni igazán megrendítő élmény. Honnan vette Arbus és honnan vette Sander a küldetéstudatot és honnan vette a bizonyosságot, hogy évek, évtizedek munkája egyetlen hatalmas korokon átívelő, sőt időn kívüli narratívában fog egyesülni. A Sander képeinek helyet adó fogadófal elhelyezkedése a Grand Palais bejáratánál, eltakarja és mintegy álcázza a kortárs fotográfiai trendek mikrokozmoszait, a legrangosabb fotóvásár hullámzó minőségű kaleidoszkópját. Sander portréi (érzésre 5-600 darab) mint valami agyaghadsereg sorakoztak tömött sorokban és oszlopokban a véget érni nem akaró fal teljes hosszát és magasságát elfoglalva. Minden egyes kép egyedi és kiérlelt, igazi portré, mely szellemes távolságtartással ragadja meg alanyának lényegét, egyszersmind helyezi el őt kora társadalmában, hogy a képek között ívet húz a múlt tragikuma, a huszadik század első felének mai szemmel nézve felfoghatatlan brutalitása. Emlékezz a halálra te elkényeztetett öntelt utókor, mondja Sander, akinek modelljei közül már senki sem élő, sőt a birodalom is rég a múlté, melyet benépesítettek.

Párizsban elidőzve, a Musée de la Arte Moderne Atomic Age kiállítását emelném ki, részben azért mert még 2025 február elejéig lehet és érdemes is megnézni. Számos művész és archívum terelődött össze a kiállítóterekben, az egyszerű atombunkerépítési kézikönyvtől a murális méretű sok megatonnás vörös pukkanásig (Luc Tuymanns: Eternity). A tárlat a századforduló izmusain keresztül vezet be a tudomány újonnan feltárt dimenziójába, az atomok sugárzó világába. Akkurátus kronológiában gyűjti egybe a szerteágazó művészeti, tudományos, kulturális referenciákat, szemtanúk rajzain, archív fotókon, elbeszéléseken vagy képregényeken mutatva be az USA polgári lakosság elleni nukleáris aggresszióját, háttérben Yoko Ono nyöszörgő hangjaival. Végül a hidegháború és az utóbbi évtizedek nukleáris baleseteinek nyomán feltámadó félelem légkörét idézi meg. A kiállítást számos kritika érte, hiányolva a belőle koherenciát, és igaz, néha zavarba ejtő, néha elszomorító, néha szórakoztató, de a labirintusszerű terekben bolyongva gyomromban végig ott rezgett a gombócba zárt kérdés, hogy vajon ki mutatja meg mindezt a szörnyűséget a világ döntéshozóinak, vagy jó-e az atomháború gondolatát ismét a normalitás részévé tenni. Nem is baj, hogy a kiállítás megtorpan és véget ér a modern hadviselésre és politikai retorikára reflektáló kortárs művek és popkulturális hivatkozások előtt.

Végül a nyárelő többször visszaidézett élménye a Velencei Biennálé, melynek címe és témája Foreigners Everywhere, önironikus gesztus egy olyan város művészeti világkiállításán, ahol a fő bevételi forrást adó és minden eszközzel (például biennálékkal) ide csalogatott idegeneket bűnbakká teszik és évről-évre magasabb adóval tervezik lehúzni. A központi kiállításon és a nemzeti kontrubúciókban a globális nyugat szinte minden pavilonjában a poszt- és dekolonizációs trendeket megnyergelő koncepciók között – számomra nem kis büszkeséggel konstatálva – a kelet-európai régió tudott szinte egyedüliként értelmes, új jelentést társítani a biennálé által felkínált Idegenek mindenütt címhez. A román és a görög pavilon mellett legnagyobb kedvencem Szerbia részvétele, a szinte cinizmusba hajló Colonial Exhibition, Ksenija Samadržija kurátor és Aleksandar Denić látványtervező alkotása. Egy isten háta mögötti, szezonon kívüli európa témaparkban találjuk magunkat, üresen ásító büfébódék, leláncolt kólaautomaták, lerohadt vendégszobák és rövidzárlatos gőzfürdők között. Ki kolonizál kit, melyek a kulturális kisajátítás valós irányai, tehetjük fel a kérdést? Majd gondolatainkkal a kihúzható vendégágyra leülve alólunk az ülőhely kibillen, lehuppanunk a földre és a matrac következő áldozatára várva visszazökken eredeti helyébe. Semmi sem működik és csak téblábolunk a Jugoszláv alkotó hiánygazdaság-szellemjárta Európájában. Ezen az európai peremvidéken követel magának helyet What Work Is címmel Șerban Savu, illetve Nana Esi és Sophie Keij (Atelier Brenda) kiállítása. A szinte fotószerű festményeken a szocializmus velünk élő romjai alól előbukkannak egy párhuzamos dimenzió dicsőséges európai kultúrájának romjai. A műfajilag és jelentésében is rétegzett kiállítás műeggyüttese üdítőleg hatott a pszeudo-művészettel túlcsorduló biennálén. Jó lenne hazait említeni, de Kopeczky Róna és Nemes Márton kollaborációjában létrejött retro-futurisztikus-techno magyar pavilon mintha elvétette volna a célt, mind a felhozatal egészéhez, mind a témából kínálkozó lehetőségekhez képest, az érzelmeket keltő produkciók és fajsúlyos állítások versenyében nem keltve különösebb feltűnést. Talán majd legközelebb, mert a beadott pályázatok alapján megfontolandó és releváns témaajánlat lett volna bőven. Aki lemaradt volna róla, a napokban újra meg lehet nézni a Ludwig Múzeumban.

A biennálé kapcsán nem maradhat említés nélkül az Egyiptomi pavilon, amely a fentiekhez hasonlóan a Giardini hídon túli részén, az “Emlékezet kertjében” található. Wael Shawky arabul és arab dallamokok felcsendülő Drama 1882 című monumentális operája egyiptomi nézőpontból meséli el a gyarmatosító nagyhatalmaknak kiszolgáltatott afrikai ország történelmét. Méltóságteljes tempójú távolságtartással tárgyalja az egymással szembenálló, mégis az arabokkal szemben leginkább egymásnak kedvező Britek és Franciák játszmáit. Ha egyetlen pavilonra lett volna csak idő, bizonyára azt javasoltam volna, hogy minden mást kihagyva keljen át a Giardini hídján és szánjon legalább egy-másfél órát Shawky operájára. Remélem bemutatják Budapesten, bár erre minimális az esély.

És a végére pár további kedvenc:

Még tavaly vettem meg, de idén láttam, hogy Arlesban shortlist lett a Kult Books kiadásában megjelent Gravity, Aapo Huhta könyve. Azóta persze elkapkodták, örülök, hogy megvan, mert szerintem ez a 2023-as év legszebb fotókönyve:

Joel Sternfeld American Prospects a bécsi Albertinában: www.albertina.at/en/exhibitions/joel-sternfeld

Az örök fiatalság balladája, Martin Wanda és Martin Gábor kiállítása a Mai Manó Házban: www.maimano.hu/galeriak/enteriorkepek

Benkő Imre Valós látomások című kiállítása a Műcsarnokban: mucsarnok.hu/panoramafoto/benko/

A lodz-i Fotofestiwal központi programjának kiállításai, kiemelve Tomasz Kawecki In Praise of Shadow című munkáját: fotofestiwal.com/2024

Az In Praise of Shadow sorozatból készült fotókönyv is, itt lehet megvenni.

Cikkíróinktól azt kértük, hogy olyan projektről ne írjanak, amelyben érintettségük van.