A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben mivel foglalkozott, min dolgozott. Simon Zsuzsi az elmúlt időszakról mesélt.

Művészként elengedhetetlennek tartom, hogy reflektáljak a nőket érő társadalmi elvárásokra, az elnyomás különböző formáira és azokra a láthatatlan mechanizmusokra, amelyek befolyásolják mindennapjainkat. Hiszek abban, hogy a női tapasztalatok megosztása nem csupán az egyéni történetek feldolgozásában segít, hanem szélesebb társadalmi párbeszédet is generálhat. Éppen ezért munkáimban törekszem arra, hogy más nőkkel együtt vizsgáljuk meg saját helyzetünket, érzéseinket és azt, hogyan küzdünk meg a ránk nehezedő terhekkel/traumákkal, hogy ezáltal is erősítsük az egymásért való kiállás lehetőségét. A 2024-es „és mi még így is tovább élünk…” című projektemen anyukámmal és nagymamámmal közösen dolgoztunk. A háromrészes fotóperformatív sorozatban különböző rituálékat végzünk a seprűvel: én az extázis eszközeként használom, anyukám táncol vele, nagymamám pedig monoton söprögetése a megfáradt női sors jelképe. A projekt második része egy háromcsatornás videóból áll, a felvételek alatt pedig nagymamám és anyukám életútinterjúi hallhatók. 

A családom nőtagjai mindig is nyíltan beszéltek a traumáikról. Ahogy felnőttem, egyre többet értettem meg, és fokozatosan egyre fájdalmasabb emlékeket osztottak meg velem. Furcsa érzés, hogy ahogy idősödöm, egyre közelebb kerülök ahhoz az életkorhoz, amikor anyukám átélte ezeket a sérelmeket. Nehéz szavakba önteni ezt az érzést, de valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy ez egyfajta családunkban rejlő női energia, ami összeköt minket. Az életinterjúk során őszintén meséltek abortuszról, bántalmazásról, alkoholizmusról, fájdalomról és gondoskodásról. Egyszerre volt megterhelő mindezt hallani, mégis inspiráló látni, hogy az anyukám és a nagymamám – akiket nagyra tartok és tisztetek – mindezek ellenére itt vannak, mosolyognak, jókedvűek. Innen ered a cím is: minden nehézség ellenére itt vagyunk és mi még így is tovább élünk… 

Rengeteg nő tapasztal valamilyen formában férfiak által elkövetett bántalmazást. Az első komoly tinédzserkori kapcsolatom során én is verbális bántalmazás áldozata lettem. Amikor fiatalon rózsaszín ködben rajongsz valakiért, felnézel rá – és közben ő elvárja ezt –, nem is gondolsz bele, mennyire kiszolgáltatott vagy. Az állandó önbizalomrombolás, megalázás és lenézés alatt észre sem veszed, hogy fokozatosan elveszíted önmagad. Végülis kaptam egy férfiképet arról, hogy milyen „kellene” legyen egy férfi, de fiatalon ez elfogadhatónak tűnt, hiszen a patriarchális társadalom normalizálja az ilyen viselkedést. Számomra a transzgenerációs traumák feldolgozása azzal kezdődött, hogy szembenéztem ezzel a bántalmazó kapcsolattal, és tudatosan dolgoztam fel az általam örökölt mintákat.

Anyukám és nagymamám mindig is nyitott és támogató emberek voltak, és mindenben mellettem állnak, amiben csak tudnak. Tudják, milyen fontos számomra a művészet, ezért örömmel osztották meg velem a történeteiket, felismerve, hogy ezzel nemcsak engem segítenek, hanem más nőket is, akik hasonló tapasztalatokon mentek keresztül, és hogy ez a munka nemcsak számomra jelent gyógyulást, hanem azok számára is, akik megnézik és meghallgatják.

Egy másik projekt az elmúlt időszakból, ami nagyon fontos számomra a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetben megrendezett C80 – a rák esztétikája? című kiállítás volt. A projekt nemcsak a témája miatt volt figyelemre méltó, hanem azért is, mert egy hosszú előkészítő folyamatot követett, amely során orvostanhallgatók, orvosok, túlélők, kurátorok és művészek rendszeres találkozókon vettek részt, és közösen folytattak diskurzust a rákról, annak társadalmi hatásairól, az orvosi ellátásról, a túlélés mentális és fizikai aspektusairól, a halálhoz való viszonyról, valamint a vizuális reprezentációjáról.

A projekt során több, mint húsz interjút készítettem mell- és méhnyakrák túlélőkkel. Interjúalanyaim nemcsak a betegségükről és a kezelésekről meséltek, hanem azokról az egyszerű, hétköznapi tevékenységekről is, amelyek segítettek nekik átlendülni a legnehezebb időszakokon. Ezeket a cselekvéseket – legyen szó háztartási munkáról vagy sportról – aztán közösen is elvégeztük, miközben a folyamatot videón dokumentáltam. Amikor az interjúkat készítettem, még nem láttam tisztán, hogy pontosan mit is szeretnék elérni, de egy dolog biztos volt: a gyógyulásra akartam fókuszálni. A rákot sokan a halállal hozzák összefüggésbe, pedig rengeteg túlélő létezik, akik elképesztő lelki erővel és kitartással küzdenek meg a betegséggel, ezért számomra kulcsfontosságú volt, hogy a gyógyulási folyamatokat mutassam be, valamint azokat a hétköznapi tevékenységeket, rituálékat és megküzdési stratégiákat, amelyek segítettek átvészelniük a betegséget.

Különösen Bori története érintett meg mélyen. A kemoterápia alatt elveszítette a szaglását és az ízlelését, mert a kezelés súlyosan károsítja a nyálkahártyát. Emiatt Bori rengeteg főzőműsort nézett, hogy valamilyen módon pótolja ezeket az elvesztett érzékeket, és kielégítse az irántuk való vágyát. Amikor a kemoterápia véget ért, pár nappal később visszanyerte ezeket az érzékeit, és azonnal nekilátott sütni-főzni a lányával együtt. Ezért Borival ezt a tevékenységet választottuk közösen, így a videóban, a lányával együtt közösen készítünk el egy lencse lasagnét.

Nem minden művészeti projektem valósul meg az eredeti tervek szerint. 2024-ben rendezték meg a XVI. Acélszobrász Művésztelepet Dunaújvárosban. A művésztelepre hagyományosan olyan művészek pályáznak, akik egy acél- vagy vasszobor tervével érkeznek, amelyet a Dunai Vasmű/Dunaferr gyárban készíthetnek el. Én azonban nem egy tárgyi műalkotással jelentkeztem, hanem a gyárban dolgozó női munkások helyzetét szerettem volna kutatni ebben az erőteljesen maszkulin közegben. 

Dunaújváros története az 1950-es évekre nyúlik vissza, amikor szocialista iparosítás céljából épült, ami  önmagában is egy rendkívül érdekes téma. Azonban ami igazán vonzott, az a munkás nőkkel való foglalkozás, mivel érdekeltek a szocialista nőábrázolás, a leánybrigádok, a fizikai határok, valamint a maszkulin környezethez való alkalmazkodásuk. Fontosnak tartottam volna bemutatni nők küzdelmeit és helytállásukat a férfiak által dominált gyárban. Azonban a nők akikkel kapcsolatba kerültem nem vállalták, hogy interjút adjanak – tartottak férfi feletteseik reakcióitól, és féltek a lehetséges következményektől. Mivel nem tudták volna őszintén és nyíltan megosztani tapasztalataikat, inkább a hallgatást választották. 

Az eredeti ötletem végül nem valósulhatott meg, mivel a gyári munkásnőkkel érthető okokból nem tudtam tovább dolgozni, és a gyár helyzete is jelentősen megváltozott. A késedelmes fizetések, valamint a csökkenő munkamennyiség, műszak és a gyár leállása, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a közhangulat feszültebbé és bizonytalanabbá vált. Ebben a helyzetben úgy döntöttem, hogy akkor magam válok a munkásnő alakjává: az ott dolgozó lakatosműhely hegesztő vezetőjétől megtanultam hegeszteni. Majd közösen elkészítettünk egy hegesztő paravánt, melynek elválasztó függönyére egy régi csoportképet nyomtattam, amit a Lakatos Üzem története című könyvben találtam. A kép eredeti példányát később a Dunaújvárosi József Attila Könyvtár könyvtárosa segített felkutatni (ezúton is nagyon köszönöm Betti).

Simon Zsuzsi | Instagram | Web