A nemzeti identitás, a kisebbségi kultúra megőrzése és újjáélesztése univerzális jelenség, erősödő igény világszerte, különösen a fokozódó népvándorlási hullámok hatására. A helyi és globális kultúrák közötti határ összemosódása, különböző etnikumok együttélése és hovatartozása áll Horváth Katalin Fanni REVIVAL című projektjének fókuszában. A fotográfussal a májusban nyílt, németországi kiállítása kapcsán beszélgettünk.

Zachar Veronika: Többféle munkakör és szakmai tapasztalat után fordultál a fotográfia felé. Mi indított el ezen az alkotói úton? 

Horváth Katalin Fanni: Bár a kreativitás és alkotás már gyermekkoromban is közel állt hozzám a fotográfiával mégis csak 2017-ben kezdtem el hivatásszerűen foglalkozni. Valóban pályaelhagyónak minősülök, hiszen 2006-ban francia–magyar szakon szereztem diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán, majd kommunikációs tanulmányokat folytattam a Budapesti Gazdasági Egyetemen, ahol 2012-ben PR szakértőként végeztem. Hosszabb ideig sajtófőnöki és szóvivői feladatokat láttam el a Repülőtéri Rendőr Igazgatóságnál, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren és a Budapesti Rendőr-Főkapitányságnál, később pedig hivatalvezető-helyettesként is dolgoztam.

Furcsa módon a múltam és a korábbi szakmai tapasztalataim összekapcsolódnak a fotográfiai munkámmal. A népvándorlás és a migráció kérdésköre – amellyel a REVIVAL című sorozatomban is foglalkozom – a rendőrségi berkeken belül egy mindennapos jelenség, amit a hatóságoknak különféle módokon kell kezelnie. Ez a téma mélyen belém ivódott, és a hozzá kapcsolódó, gyakran szedett-vedett társadalmi párbeszéd is erősen hatott rám. A korábbi munkahelyi tapasztalataim motiváltak arra, hogy 2017-ben, miután önálló vállalkozó lettem visszatérjek a kreatív pályához. Sokan fordítanak hátat az irodai létnek, mivel nem találják meg benne önmagukat, és nem érzik, hogy a munkájuk hasznos vagy értékes lenne. Nálam ez az érzés különösen intenzív volt. 

Z.V.: Elmondanád röviden, hogy mi volt a sorozat kiindulópontja? Mi volt az a személyes vagy szakmai élmény, ami elindított kisebbségi közösségek fényképezése felé?

H.K.F.: A magyar társadalmat is sokkolta a 2015 után érkező migrációs hullám, amikor menekültek árasztották el a kelet-közép-európai régiót is. 2015 után éveken át kiemelt téma volt a migráció kérdése a társadalomban, ugyanakkor én akkoriban és ma is úgy érzem, hogy az ezzel kapcsolatos előítéletek, nincsenek egyenes arányban a valósággal. Már magának a migráns szónak is egy negatív színezete van a politikai narratívák okán, pedig alapjáraton egy latin eredetű szó. Egyfajta fotográfiai tiltakozás és reflexió fogalmazódott meg bennem a migrációval kapcsolatos mély és rosszindulatú sztereotípiák ellen. Kezdetben hazai tekinteteben kerestem példát arra, hogy igenis tudnak különböző etnikumok és különböző kultúrák együtt élni. Felütöttem a történelemkönyveket és Vas megyében – a régió gyerekkori és családi kötődések okán amúgy sem ismeretlen számomra – rátaláltam a közvetlenül a burgenlandi határnál található Pinka-völgyre, ahol körülbelül ötszáz éve élnek egymástól mindössze pár kilométerre különböző etnikumok. A gradistyei horvátok a törökök után telepedtek meg területen a XVI. században, a hienc németek pedig Baden-Württemberg tartományból jöttek. Utóbbihoz fontos kapcsolódás, hogy a jelenleg látogatható egyéni kiállításom Stuttgartban került megrendezésre. 

A projekt azzal az elhatározással indult, hogy megmutassam, hogy Magyarország államalapítás óta egy tranzitzóna. Mindig is jöttek mentek az emberek, hol menekültek a törökök elől, hol betelepítették őket, mint például a Mária Terézia vagy II. József után a németeket. Egy folyamatos népességmozgás megy végbe, ami nagyon erős hatással van a kulturális, a társadalmi és a gazdasági folyamatokra egyaránt. A mai napig meghatározó a kulturális elemek konstans cseréje és az átjárás. A Pinka-völgyben az osztrák határnál egyfajta “kettős határhelyzet” alakult ki, fizikai és szellemi értelemben egyaránt, amely adódik a korábbi területi elcsatolásokból, valamint a nyugati világhoz való közvetlen kapcsolódásból, hiszen itt járunk át Ausztriába. Bár az etnikumokat Trianon után kettévágták, de napjainkban is megmaradt a kommunikáció és a párbeszéd a horvátok, a németek és a kicsit délebbre élő szlovénok között.

A téma érdekessége abban rejlik, hogy ezek a kultúrák – bár beszélhetünk asszimilációról – valójában nagyon erősen élnek, folyamatosan megújulnak, újjászületnek és békés együttélés mellett sajátos módon őrzik a hagyományaikat.

Z.V.: Erre utal a sorozatod címe is? Úgy tudom, korábban más címen futott a projekt, miért változtattál rajta?  

H.K.F.: A sorozatom eredeti címe A szabadság illúziója volt, utalva ezzel arra a globális jelenségre és kulturális megfelelésre, amely mentén a kisebbségi kultúra megőrzése és szabadsága egy illúzió csak. Az idő előrehaladtával azonban egyre hangsúlyosabbá vált az a tapasztalatom, hogy ezek az etnikumok bizony keményen küzdenek a tradíciók fenntartásáért, ezért adtam egy új címet a projektnek a Capa-Nagydíj ösztöndíjasaként immár 2022-ben. A revival egy etnográfiai kifejezés, ami a kultúra vagy a tradíció újjászületését jelenti. 

A címadás a stuttgarti kiállításnál szintén megváltozott. (A tárlat a REVIVAL(S) – Kulturális újjászületések a Dunántúlon. Horváth Katalin Fanni fotói egy interetnikumú régió mindennapjaiból címet kapta – a szerk.) Az etnográfiában és az adott kulturális közegben a szavak jelentése sokszor egészen más, ezért a magyar specifikumokat érdemes németre átültetni, hogy az ottani közönség könnyebben tudja értelmezni azokat. A Pinka-völgyet nem feltétlenül tudták volna egyszerűen behatárolni, ezért használtuk a Dunántúl kifejezést. 

Z.V.: Hosszú távon elköteleződtél a sorozat, illetve témája mellett. Milyen kihívásokkal szembesültél az évek során? Hogyan tudod összehangolni az autonóm fotográfiai munkát a mindennapokkal és megbízásra készülő projektjeiddel?

H.K.F.: Művészeti munkákból megélni szinte lehetetlen küldetés, de így volt ez szerintem száz éve is. Nagyon nehéz történet, sok más szakmához hasonlóan ez is mindig anyagi kérdés. A REVIVAL valóban egy hosszú projekt, hiszen 2018-ban kezdtem el a sorozatot, és saját költségen végzem teljes mértékben azóta is ezt a szerelem projektet. Kivételt képzett az az időszak, amikor a Capa-Nagydíj ösztöndíjasaként kaptam rá támogatást, ami nagyon nagy dolog ma Magyarországon. Ami nem látható kívülről, hogy az anyagiakon felül, ez rengeteg kutató munkával is jár együtt, amihez terepmunkát kell végezni, kapcsolatokat kell építeni, bizalmi viszonyokat kell kialakítani és még lehetne sorolni.

Jelenleg is foglalkozom alkalmazott fotózással, másképp nem is lehet megélni. A kezdetektől fogva foglalkozom portré- és eseményfotózással, de készítettem már több alkalommal reklámkhoz és tévés prodokciókhoz is werkfotókat, illetve a jó öreg esküvői fotós szakmát se hagyjuk ki a felsorolásból. Nem egyszerű összeegyeztetni ezt a fajta alkotói kettősséget, de nálam ez nem okoz identitáshasadást. Az alkalmazott fotósorozataim is a valóságról, az élet eseményeiről és a hétköznapi emberekről szoktak szólni. 

Z.V.: Két éve kezdted el a MOME Doktori Iskola Multimédia-művészet DLA képzését. Mely téma/témák kerültek az itteni kutatásaid fókuszába? Hogyan formálódott a REVIVAL projekt a közelmúltban, az elmúlt 1-2 évben?

H.K.F.: Már 2022-ben, tehát a Capa ösztöndíj elnyerése után elkezdtem foglalkozni a migráció mai helyzetével, specifikumaival, így került a látóterembe a transzkulturalitás jelensége, amely a különböző tudományágakban már régóta aktuális téma. Napjainkban egyre több a kritikus hang a kormánnyal, illetve az európai uniós migrációs politikával szemben. Próbáltam ehhez alkotóként és egy kicsit szociológusként is közelíteni. Ennek során körvonalazódott a doktori kutatásom témája. 

A kutatásomban a transzkulturális identitás dimenzióival foglalkozom, valamint annak kortárs művészeti reprezentációjával. A transzkulturális identitás fogalmának megalapozása a 60-as évekig vezethető vissza és Fernando Ortiz kubai antropológus nevéhez fűződik. A népességmozgás mentén egy olyan identitást takar, amiben egyszerre kötődsz a kibocsátó, tehát az anyaországhoz és a befogadó országhoz, egy új kulturális közeghez. A transzkulturális identitás egyfajta határokon és nemzetállamokon átívelő létformaként is jellemezhető. A mai napig sok a vita körülötte és én magam is elég kritikusan kezelem a fogalmat. A kutatásom első fázisában rögtön a terepre mentem és ennek mentén alkotóként próbáltam megközelíteni ezt a kérdést, hogyan jelenik meg ez a valóságban. Különböző bevándorlókkal találkoztam, személyes interjúkat készítettem velük és próbáltam ezt a transzkulturális identitást megérteni. Így született meg például a filippínókkal, ázsiai vendégmunkásokkal készült sorozatom, de így voltam kint Romániában is Erasmus ösztöndíjjal, ahol különböző országokból érkező menekültekkel tudtam találkozni és beszélgetni. Igazából a kutatásom első fázisában azt próbálom körbejárni, hogy mit jelent az anyaországtól, a hazától, szülőföldtől távol élni napjainkban, és a 21. században milyen életlehetőségekről beszélhetünk ennek kapcsán. A személyes narratívák ezekre a kérdésekre adhatnak választ.

Érdekes az ázsiai vendégmunkások, a gazdasági migránsok, illetve a menekültek helyzete, mivel a transznacionális életútjaik rámutatnak arra, hogy ma már elmosódnak a hagyományos fizikai és szellemi határok. Ők már nem kisebbségek többé egy adott országban, vagy társadalomban, hanem egy globális közösség tagjai, akik a digitális térben is egyszerre vannak jelen itt és ott, ráadásul folyamatosan kommunikálnak az otthon maradtakkal, a haza utalt pénzükkel pedig segítik a leszakadt térségek gazdasági stabilitását. Azért fontos ezeknek az életutaknak a megismerése és megértése, mert ők egyszerre részesei több ország kulturális-gazdasági-társadalmi folyamatainak. 

Z.V.: Említetted, hogy gyakran írsz cikkeket is a fotósorozataidhoz kapcsolódóan, alapos héttérkutatást végzel a képanyagok megértéséhez. Mesélnél a munkamódszereidről? Hogyan zajlik egy-egy fotózási nap az adott településeken?

H.K.F.: A REVIVAL anyagnál és a kutatásomnál is két út megy párhuzamosan: az egyik az elméleti kutatómunka, a másik a személyes interjúk és találkozások. Az elméleti háttér kidolgozása különösen fontos a DLA-képzés keretében, egy disszertációként, tudományos írás formájában szükséges bemutatnom majd a projektet. Ennél a résznél a négy fal, a szék és a számítógép válik az alkotói közegemmé. Ezzel párhuzamosan pedig  terepmunkát végzek, amely közvetlen tapasztalatokkal gazdagítja az elméleteimet. 

Mivel nyitott ember vagyok, viszonylag gyorsan teremtek kapcsolatot emberekkel. A vidéki Magyarország tekintetében a jelenlevés legfontosabb, illetve, hogy visszatérően részt vegyünk az eseményeiken. Én a mai napig részt veszek a  tradicionális ünnepeken, illetve vallási eseményeiken, viccesen mondhatnám, hogy soha ennyit nem jártam templomba, mint az elmúlt 5 év alatt, amikor a Pinka-völgyben dolgoztam, hiszen a vallás nagyon fontos színtér a kisebbségi kultúrában. 

A terepmunka is két részre oszlik a fotós módszereket tekintve. Az egyik a dokumentarista látásmód, amikor az események kapcsán meglátok egy pillanatot, amit kiemelek és megörökítek. A másik az előzetesen megbeszélt portréfotózás, ilyenkor időpontra megyek, általában ezeken az alkalmakon szoktam a személyes interjúimat is elkészíteni. 

Az új projektemben például az interjúk rendkívül fontosak, ugyanakkor a lebonyolításuk gyakran nehézkessé válik, mert a nyelvi nehézségek okán a megértés és az információk adaptációja sokkal nehezebb. Arabokkal, ukránokkal, szírekkel, irániakkal rengeteg menekülttel találkoztam, de sokszor csak tolmács segítségével tudok velük kommunikálni. A személyes narratíváikat megérteni, mély interjúkat készíteni velük kutatás-módszertanilag is egy nagy, de mégis izgalmas kihívás.

A cikkeket elsősorban különböző online hírportálokon szoktam publikálni. Nem feltétlenül az a célom, hogy egy projektből mindenáron kiállítás szülessen. A több mint öt éve zajló REVIVAL projektemhez például eddig mindössze egy könyv készült, mert nagyon drága az előállítása is. Az, hogy a Capa ösztöndíj keretein belül kiemelésre került a téma, vagy, hogy jelenleg Stuttgartban is látható, az nagyon pozitív és megtisztelő, de számomra fontos, hogy a munkáim és a mondanivalóm minél szélesebb közönséghez eljusson. Úgy gondolom, hogy az online hírportálokon keresztül nagyobb eséllyel tudom több emberhez eljuttatni a témát Magyarországon, mint például egy zárt kiállítótér falain belül. Bár így is rengeteg érzékeny témával, élettörténettel, személyes narratívával találkozom, amik nem kaphatnak publicitást.

Z.V: Kiemelnél néhány számodra különösen meghatározó vagy éppen meglepő, megrázó élményt, találkozást, amelyet a projekt során tapasztaltál? 

H.K.F.: A REVIVAL-nél, tehát a Pinka-völgyi anyagomnál számomra nagyon sokkoló volt, hogy milyen traumák élnek a mai napig az idősebb generációkban. Itt a trauma alatt a xx. század második felét értem. Készítettem képeket például az Apátistvánfalván és a Felsőcsatárban levő Vasfüggöny Múzeumban, ahol a vasfüggöny korszakainak jellemző infrastruktúráját építették újra, az itt megtekinthető tárgyi emlékekhez különféle történetek társulnak. 

Van egy fotóm, ami egy furcsa eszközt mutat be, egy férfi lábán olyan papucs látható, aminek a talpára őzlábakat erősítettek. Ezt az 1950-es ’60-as és még a ’70-es években is használták a határőrök, hogy teszteljék a határ mentén futó elektronikus jelzőrendszert. A cél az volt, hogy a rendszer csak valódi emberi mozgásra reagáljon, és ne riasszon feleslegesen például vadállatok áthaladásakor. Az említett rendszert egyébként még ma is gyártják, és eredetileg is orosz fejlesztés volt.

Egy tavalyi sorozatom a temesvári menekülteket ábrázolja. Szír, afgán, ukrán sorsok, tárultak elém – olyan brutalitás van az ő történetükben, amit szavakban nem lehet elmondani. Családtagok kivégzése, mindennapos robbantások, gyerekek, akiknek a szüleik nélkül kellett felnőniük. Legtöbb esetben a férfiak próbálnak először elmenekülni, hogy tartózkodási vagy letelepedési engedélyt kérjenek az Európai Unióban. Ha sikerül biztonságos körülményeket teremteniük, akkor hozzák maguk után a családjukat. De rengeteg olyan élettörténettel találkoztam, ahol ez a folyamat megszakadt, vagy soha nem valósult meg. Nagyon mély nyomot hagyott bennem az egyik hölgy, akivel az ENSZ segítségével találkoztam. Tizenéves korában kényszerítették házasságba, gyermeke született, majd elmenekült a hazájából, sajnos a gyermekét hátra kellett hagynia. Ma azért szeretne jogásznak tanulni, hogy más nőkön segíthessen, akik hasonló helyzetbe kerülnek. A gyerekét valószínűleg azóta sem láthatta. Úgy érzem, fontos, hogy ezeket a történeteket lássuk és megértsük. 

A REVIVAL sorozat kapcsán a legfájdalmasabb történetek azok voltak, amelyek a horvát és német közösségeket ért atrocitásokról szóltak. Ezeknek a nyelveknek a használata hosszú ideig tiltott volt a múlt század második felében, és sokakat kitelepítettek abban az időben, szerintem sokan tudnának erről mesélni a saját családjuk sorsán keresztül. Szó szerint családokat szakítottak szét. Sokan vándoroltak ki Amerikába, és az ottani közösségek a mai napig hihetetlenül szoros kapcsolatot ápolnak a szülőfalujukkal. Például Szentpéterfa esetében az amerikai magyarok és horvátok rendszeresen hazalátogatnak, támogatják a falut. Tavaly egy 250 fős amerikai-magyar–horvát esküvőt fotóztam ott – örömteli esemény volt, igazán jó élmény.

Z.V.: Hogyan jött a stuttgarti kiállítás lehetősége? Kikkel dolgoztál együtt? 

H.K.F.: A német Haus der Heimat (HdH BW – a szerk.) keresett meg, illetve Dr. Mate Eichenseher, aki egyébként emigrált magyarként jelenleg is etnográfiával foglalkozik. Ő figyelt fel a sorozatomra, és az ő meghívása okán kerültem kapcsolatba az intézménnyel. A Haus der Heimat célja és missziója, hogy a közép-kelet-európai német közösségek kultúráját, hagyatékát bemutassa – főként képzőművészeti nézőpontból – a stuttgarti közönség számára. Igyekeznek minden olyan kapcsolatot és izgalmas projektet megtalálni, bemutatni, ami a német közösségek, etnikumok szempontjából érdekes lehet. A kiállítás létrejöttét a stuttgarti Liszt Intézet is fontosnak tartotta, a projekt az ő támogatásukkal, valamint a Capa Központ együttműködésével és hozzájárulásával valósulhatott meg. 

A szervezési folyamat hosszú előkészítést igényelt: már tavaly év elején megkerestek, és számos alkalommal beszélgettünk arról, hogy milyen struktúrában lenne érdemes bemutatni az anyagot a német közönség számára. Felmerült az is, hogy fókuszáljunk erősebben a német közösségekre, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy a kiállítás csak akkor tud igazán érvényes lenni, ha a régió összes etnikumát bemutatja. 

A tárlat megvalósításában Dr. Mate Eichenseher etnográfusként, Halász Gabriella pedig kurátor asszisztensként és grafikusként segített. Ő volt az, aki korábban a Capa ösztöndíjhoz kötődő csoportos kiállításon is segített nekem megálmodni a fotósorozat vizuális megjelenítését. 

Z.V.: Hogyan épül fel a tárlat? 

H.K.F.: A kiállítás anyagának válogatásánál arra törekedtünk, hogy a fotók egyszerre mutassák be a helyi tradíciók újjáéledését és a globális kultúra hatásainak megjelenését. Különösen érdekelt minket az a feszültség, amely ezek találkozásából fakad. Nagyon sok fotóm ezeknek a kulturális jelenségeknek a XXI. századi furcsaságait mutatja be. 

Az egész kiállításra – egyfajta átfogó keretként, nem feltétlenül negatív értelemben – rávetül a régió specifikuma, a határhelyzet tapasztalata, amelyet a zöld szín és a térképeken megjelenő zöld vonalak is szimbolizálnak. Megjelennek benne a már említett személyes traumák, illetve mindezeknek a hatásai. Az etnikum kultúráját nagyon markánsan befolyásolta tehát az, hogy a hienc németek vagy a gradistyei horvátok nyelvei nagyrészt kihaltak, vagy ma már csak nagyon kevesen beszélik őket. Az anyanyelvek eltűnésével együtt járt az a kényszer, hogy a hagyományokat és tradíciókat sokáig el kellett titkolni, el kellett rejteni. Most ezek újraélesztésére, rekonstrukciójára történnek kísérletek. Ezek a folyamatok megjelennek a kiállítás struktúrájában is. A kiállításon elhelyeztük a REVIVAL sorozathoz készült könyvemet is, amelyben 84 válogatott fotó szerepel. 

Z.V.: Volt már korábban önálló kiállításod külföldön?

H.K.F.: Romániában volt tavaly, előtte nem. Temesváron több helyen is kiállították a menekültekről szóló sorozatomat, aztán az Arab Fesztiválon is, illetve vitték még vándorkiállítás jelleggel több helyszínre. Említettem, hogy csak 2017 óta foglalkozom hivatásszerűen fotózással, egyelőre nem tartozom a nagyon aktív kiállító alkotók közé, de annak van egy ennél profánabb oka is: egyszerűen szűk a hazai lehetőségek tárháza. A pályázatok többsége 35 éven aluliaknak szól, vagy éppen elérhetetlen, így saját önerőből tud csak a fotográfus alkotóként jelen lenni, vagy kiállítást szervezni, ami hatalmas költség. A doktori iskolai képzés például nagyon sokat jelent, mert több a mozgástér, de egyébként nehéz kitörni minden értelemben.  

Z.V.: Mik a terveid a közeljövőre nézve? Szeretnéd Magyarországon is bemutatni a most külföldön látható anyagot? 

H.K.F.: Már eleve ez is nagy álmom volt, hogy egy külföldi intézmény, aki érintett ebben a témában bemutassa a sorozatomat, de nem titkoltan nagyon örülnék neki, ha a horvát, a szlovén és még az osztrák oldal is esetleg partner lenne abban, hogy megmutassuk az ottani közösségnek. Itthon még nem kaptam felkérést a kiállítás ügyében, de örülök, ha érkezik.  

Korábban Szentpéterfán például ki volt állítva a REVIVAL-ból egy minisorozat, amit a helyiekkel válogattunk, és a falubeliek támogatták a nyomatok előállítását is. Egy elhagyatott határőrség épületébe helyeztük el a fotókat, ami kifejezetten traumatikus hangulatot keltett. Nagyon boldoggá tesz, amikor lokálisan tudok a fotókkal kapcsolódni a helyiekhez. 

Z.V.: Tervezed folytatni a projektet, gondolkozol új projekt elindításán? 

H.K.F.: Igen, mindenképpen tervezem még folytatni a sorozatot. Van egy másik téma, ami mostanság foglalkoztat, amihez személyes kötődésem is van. Az apai nagyapám felmenőivel kapcsolatos, akik sok más magyarral együtt Amerikába emigráltak az I. világháború alatt. Ez egy nagyon érdekes történet, ugyanis édesapám kutatta ki azt a két 1913-as Ellis Island-i naplóbejegyzést, ahol dédnagymamám és a dédnagyapám neve szerepel, akik egymásról mit sem tudva mindösszesen nyolc nap különbséggel érkeztek meg New Yorkba, később ott kint találkoztak és szerettek egymásba. Nagyapám már kint született, később mégis hazatértek Magyarországra. Tény, hogy ha egykor a katonai besorozásnál 1941-ben nem veszik el erőszakkal nagyapámtól az amerikai állampolgárságot, akkor ma bizony én is amerikai-magyar vándor lennék. Talán ez az oka annak, hogy felnőtt fejjel egyre jobban érdekelt a migráció kérdése, s az a történelmi tény, hogy mindannyian bevándorlók leszármazottjai vagyunk így vagy úgy.

A magyar emigrációs történet a 20. században és napjainkban egy másik téma, ami nagyon érdekel. Izgalmas, hiszen mindannyiunkat érint ennek a felfejtése. Igazából mondhatnám, hogy mindannyian egyfajta transznacionális közösség tagjai vagyunk. 

Horváth Katalin Fanni | Web | Istagram 

Horváth Katalin Fanni Budapesten élő szabadúszó fotográfus, jelenleg a MOME Doktori Iskola Multimédia-művészet DLA képzés hallgatója. Francia és magyar szakos tanárként végzett 2006-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán, a főiskola után elnyerte a Francia Intézet párizsi ösztöndíját. 2012-ben kommunikációs szakértőként szerzett diplomát a Budapesti Gazdasági Egyetemen, 2008 és 2017 között szóvivőként és PR szakértőként dolgozott állami és multinacionális szférában. Fő érdeklődési köre és kutatási témája a migráció és a bevándorlás, valamint a transzkulturális identitás. 2022-ben a Capa Nagydíj egyik ösztöndíjasa volt, Revival – újjászületés a nyugati határnál című fotósorozatát több online médium is közreadta, amely a Magyarországon élő horvát, német és szlovén nemzetiségek életével, megújúló tradícióival, valamint a lokális és globális kultúra egymásra ható folyamataival foglalkozik. Munkáit több fotó-és képzőművészeti kiállításra is beválogatták. A művészeti munkák mellett alkalmazott fotográfusként is dolgozik, így többek között online és offline médiumok, vállalati és kulturális intézmények, színházi és zenei társulatok, valamint TV produkciók részére készít portrékat, reklám- és werkfotókat.

A REVIVAL(S) – Kulturális újjászületések a Dunántúlon. Horváth Katalin Fanni fotói egy interetnikumú régió mindennapjaiból című tárlat 2025. szeptember 25-ig tekinthető meg a stuttgarti Baden-Württemberg Tartomány Hazájának Házában. A kiállítás a Liszt Intézet Stuttgart és a Capa Központ támogatásával valósulhatott meg. További információk itt.