A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára. Kiss Richárd az űrkutatás történetének néhány meghatározó állomását emelte ki.
A fotográfia adta kereteken túl is kifejezetten fontos számomra a valóság vizuális rendszereken keresztül történő vizsgálata. Ennek talán a legjobb példája az űrkutatás iránti őszinte rajongásom. Erről a területről szeretnék most néhány olyan részletet megosztani, amelyek kifejezetten nagy hatást gyakoroltak rám az elmúlt időszakban.
Azt gondolom, hogy a világűr kutatása az a terület, ami hiánytalanul magában foglal minden olyan folyamatot, amelyek a legkedvesebb érdeklődési köreimhez tartoznak. Kezdve talán azzal a kimagasló kutatói és mérnöki teljesítménnyel, ami egy-egy ilyen űrbéli misszió sikeres véghezviteléhez szükséges. Mindig is elbővültek a technológiai újítások és páratlan mérnöki bravúrok során megalkotott eszközök, amelyeknek kifejlesztése és legyártása nélkülözhetetlen eleme a sikerhez vezető útnak. Ugyanakkor, a kutatás során, az asztronautikai feladatokon túl mindig nagyon fontos szerepet kap a környezet megfigyelése is, ebben az esetben legtöbbször valamilyen képalkotási folyamat is megjelenik a láncolatban. Elmondhatatlanul lenyűgöz, amikor egy ilyen kutatás vizuális eredményei publikálásra kerülnek, és egy olyan világot ismerhetünk meg a képeken keresztül, ahol korábban emberi tekintet még sosem járt. Végezetül, fenomenológiai szempontból is izgat annak a gondolata, hogy jelen pillanatban is, tőlünk több milliárd kilométerre, a csillagközi térben egy ember által létrehozott és útjára bocsájtott űrszonda tart az ismeretlen felé. Sokszor megesik, hogy erre a tényre gondolok, és megpróbálom elképzelni, hogy milyen lehet pusztán csak létezni a világnak egy ennyire távoli és ismeretlen szegletében.
A következőkben szeretnék néhány olyan missziót bemutatni, amelyeknek kifejezetten fontos fotográfiai relevanciái vannak. Az első ilyen egy 1946-os kísérlet, amely során egy második világháborús V2-es rakéta testére erősítettek fel egy átalakított, de alapjaiban hétköznapi fényképezőgépet. A rakéta felbocsájtása után a fényképezőgép aktiválódott, és elkészítette az első Földet ábrázoló, szuborbitális pályán készített fotográfiát. Ez a felvétel, ha tudományos szempontból nem is volt túl ígéretes, szimbolikáját tekintve azonban annál fontosabb, ugyanis egy olyan korszakot nyitott meg, amelyben a technológiai képalkotás szerepe kiemelt pozíciót foglalt el a világűr és annak jelenségeinek megismerésében.
Ezt követően, logikus lépés lett volna, hogy a következő évek során elkészüljön egy, a Föld egészét reprezentáló felvétel is, erre azonban két évtizedet kellett várni. Ugyanis, a V2-es rakéta felvételét követő években a tudományos szempontokat továbbra is felülírták a politikai motivációk mentén építkező űrmissziók. Ennek eredményeként született meg 1956-ban a Luna-3 szovjet űrszonda által készített felvétel a Hold túlsó oldaláról. Számomra egészen elképesztő az a tény, hogy hamarabb készült el ez a felvétel, mint a Föld felszínét bemutató társa. Mindezek ellenére a Luna-3 felvétele vitathatatlanul fontos mérföldkő volt, hiszen ez volt az első olyan fotográfia, amely a Föld orbitális pályáján túl, valóban a világűrben készült el.
Nem sokkal később, 1966-ban végül elkészült a Földet ábrázoló első űrbéli felvétel is, amelyet a szovjet Molniya 1 űrszonda készített. A távközlési műhold által, analóg eljárással előállított, meglehetősen gyenge minőségű, fekete-fehér felvétel ugyan megmutatta a Föld teljes korongját, az erős felhőzöttség miatt azonban nagyon keveset engedett láttatni a valós felszínből.
A szovjet távközlési műhold felvételét alig egy évvel követte DODGE nevű amerikai társa, szintén a teljes földkorongot ábrázoló felvétele. A műhold továbbra is analóg eljárással készítette a fényképet, viszont a videótechnikából kölcsönzött színtárcsás megoldásnak köszönhetően ez már egy színes reprezentáció volt, amelynek minősége is komplexebb vizsgálatok elvégzését tette lehetővé.
Habár a DODGE műhold 1967-es felvétele már meglehetősen jó minőségben ábrázolta a Föld bolygó teljes korongját, az igazi áttörést öt évvel később hozta el az Apollo 17 Hold küldetés legénysége által készített Blue Marble című fotográfia. A Földtől nagyjából 29 000 km-re készített kép mára a világ egyik legtöbbet reprodukált felvételévé vált, amely egyszerre szimbolizálja a Föld egységét és törékenységét is. Emlékszem, hogy rám is milyen mérhetetlen hatással volt ez a felvétel, amikor kiskoromban egy képes világatlasz oldalpárján megpillantottam. Mi több, a mai napig teljesen letaglóz az űrhajósok által csak overview effectnek nevezett hatás, akárhányszor vizsgálom ezt a képet.
Hasonló érzelmeket váltott ki belőlem a Voyager 1 űrszonda által 1990-ben készített, mára szintén ikonikussá vált The Pale Blue Dot című felvétel megpillantása. Erre jóval később, már gimnazista koromban került sor, de mindmáig emlékszem arra az érzésre, ami akkor hatalmába kerített. A Földtől több mint hárommilliárd kilométer távolságból készített felvétel napjainkig a legtávolabbi fotografikus reprezentáció, amely bolygónkat ábrázolja. A hihetetlen távolság következtében, kevesebb mint egy pixelnyire zsugorodó bolygónk képe elemi erővel hat a nézőre. Nem véletlen, hogy ez a kép a Blue Marble-hez hasonlóan hamar szimbolikus jelentőségűvé vált az emberiség jövőjéről való kommunikációs folyamatokban.
Azt gondolom, hogy a fentebb bemutatott tudományos megfigyelések nagymértékben formálták a vizuális kommunikációval, mi több a vizuális művészettel ápolt kapcsolatomat. Talán ennek köszönhető az, hogy alkotói praxisom során nap mint nap a fentiekhez hasonló felfedezési vágytól vezérelve keresem a minket körülvevő valóság, technológiai látás által észlelhető vetületeinek vizuális kihívásait.