A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert.
A hónap alkotója 2026 júniusában Csizik Balázs.
Fotóalapú munkákkal, ezekhez kapcsolódó installatív művekkel és vizuális kommunikációval foglalkozom. A BME vizuális kommunikáció mesterképzésén végeztem, azóta is fontos számomra, hogy a képekről ne csupán mint látványokról, hanem mint emlékezeti és társadalmi eszközökről beszéljek. Ezt a szemléletet oktatóként is továbbviszem, a BME-n hetedik éve oktatok vizuális kommunikációt és kommunikációtechnológiát.
Művészeti alkotómunkával 2017 óta foglalkozom. Ennyi év távlatából ez volt az egyik legjobb döntésem, és emiatt mindenkit bátorítanék arra, hogy merjen alkotni, akár autodidakta módon is elindulni, és ne gondolja azt, hogy csak egyetlen szabályos út vezethet a művészet felé.
2018 óta vagyok a Molnár Ani Galéria képviselt művésze, akivel már több nemzetközi vásáron is bemutatkozhattam. Inspirál, hogy a galériában közös kutató és alkotómunkát tudok folytatni többféle művészeti ág képviselőivel – alapító tagja vagyok a top_OS csop_Ort nevű képzőművészeti kollektívának – Asztalos Zsolt, Kulcsár Géza, Szabó Kristóf, valamint Hámos Gusztáv és Katja Pratschke mellett. A csoport célja a hely és tér — görögül topos — fogalmának összetett, nagyléptékű és hosszú távú vizsgálata különböző megnyilvánulási formáiban. Kulcsár Gézával különösen gyümölcsöző és intenzív a közös munka – elmélet és műalkotás folyamatos párbeszéde. Együtt alapítottuk az Urbanum Alapítványt, ami egy holisztikus városkutatási műhely – egy soha meg nem szűnő, nyílt diskurzus a város lényegéről és értelméről. Mindig találunk valami feldolgozni- és megértenivalót, például (ami a kezdetektől közös szerelemtéma) a posztmodern építészeti megoldások értelmezése a rendszerváltás utáni budapesti és magyar városszövetben.
Az alkotáshoz kapcsolódó legkorábbi emlékem nagyapám gánti fafaragóműhelyéhez kötődik. Hétéves lehettem, amikor megtanultam tőle a fafaragás alapjait. A mai napig őrzöm azt a gyöngybetűkkel írt, tizenkét pontos intelmet, amelyet nekem írt arról, hogyan vigyázzak magamra a műhelyben, hogyan fogjam az eszközöket és hogy mindig tartsak rendet magam körül.
Ezt a kis papírt később ki is állítottam a Foton Galériában rendezett Radix című kiállításomon. A „radix” szó számomra egyszerre jelent a szó eredeti latin értelméből kiindulva is gyökeret és átalakulást. Arra a kérdésre utal, hogy mi marad meg egy mesterségből, egy hagyományból vagy egy életformából akkor, amikor az alkotó már nincs jelen és hogyan tud mindehhez egy következő generáció más vizuális nyelven kapcsolódni. Nem lezárt válaszokat keresek, inkább olyan képi helyzeteket, amelyekben a néző is elkezdhet kérdéseket feltenni: egy épületről, egy tárgyról, egy családi történetről vagy akár arról, hogy mihez tartozunk.
Már gyerekkoromban nagy hatással volt rám a népi fafaragásminták szikár geometriája. Azt hiszem, innen vezetett át az út később a Bauhaus, a konstruktivizmus és az alapformák iránti vonzalmamhoz is. Tizenévesen az első próbálkozásaim közé tartozott, hogy az engem körülvevő épületek absztrakt részleteit fotóztam, közben pedig noteszekbe skicceltem olyan formákat, amelyeket később digitális kollázsokban próbáltam épületrészletekből összevágni. Akkor még nem biztos, hogy tudtam, mit keresek pontosan, de utólag visszanézve ezekben már jelen volt az a vizuális gondolkodás, ami ma is foglalkoztat.
Közben sokáig egyáltalán nem képzőművésznek készültem, hanem zoológusnak. A Kitaibel Pál országos biológiaversenyen is részt vettem, Szászi József tanár úr mentorálása mellett a vértesi élővilágot kutattam, azon belül is kifejezetten az öves szkolopendra – egy idegméreggel ellátott százlábú állományát. Bár végül nem lettem biológus – a mai napig igazán két helyen érzem magam otthon: az erdő közepén és a nagyvárosi közlekedési csomópontokban, ahol a legtöbbféle ember, mozgás és történet találkozik. Különösen örülök, hogy a hamarosan megnyíló egyéni kiállításom a tanár úr nyitja meg, aki viccesen megemlítette, hogy beszéde témája lehetne, hogy “miből lesz a cserebogár”.
Vikárius Réka feleségem néha egyszerre szokott meglepődni azon, hogy sorolom a növényfajok latin nevét, vagy hogy megtalálom a szépséget egy bontásra váró modernista épület csontváza mellett elhaladó fiatal párban. Nekem ez a két világ nem áll olyan távol egymástól. Ugyanaz a kíváncsiság működik bennem akkor is, amikor egy erdei ösvényen figyelek egy növényre vagy rovarra, és akkor is, amikor egy városi térben próbálom megérteni, hogyan rakódnak egymásra épületek, gesztusok, társadalmi változások és személyes történetek.
A legelső fényképezőgépem 10 évesen egy analóg Ricoh volt, amit még anyukámtól kaptam, a legelső képemre is pontosan emlékszem, egy katicabogarat fotóztam le Pákozdon apai nagyszüleim zártkerti telkén – azóta viszont, főleg digitális technikával dolgozom. Utólag nagyon büszke vagyok rá, hogy az első “kiállításom” még nagyapámmal közös volt a székesfehérvári megyei könyvtárban: ő fafaragványokat vitt, én pedig nagyon színes, absztrakt konstruktivista kompozíciókat még egy 8 megapixeles géppel fotózva. Akkor még nem tudtam, hogy lehetek akár művész is. Egyszerűen szerettem a családommal lenni, és jó időt eltölteni közben velük. Valahol most is ez a legfontosabb, csak elmélyültebb, konceptuálisabb keretek között: a család, az emlékezet, és az, hogy értsem, mi miért változik körülöttem.
Fontos számomra, hogy lehetőleg mindig legyen nálam gép, akkor is, ha aznap nem terveztem alkotni, mert bármikor bele lehet botlani egy témába. Mivel maga a társadalmi változás az egyik témám, így szinte minden elkészített fotóm egyszer megtalálja a helyét a sorozataimban.
Többféle módszerrel dolgozom a koncepcióimon. Egyrészt felskiccelek vázlatokat, valamint kiírok kutatási gondolatíveket amelyeket később installációkban, tárgyakkal vagy térbeli helyzetekkel építek újra, majd visszafotózok. Másrészt levéltári anyagok, családi iratok, dokumentációk és városi nyomok alapján kutatom visszafelé az engem körülvevő környezet történetét melyet a térben fotózok vissza – ehhez sokszor Google Mapsen is barangolok a városokban, megjelölök pontokat, ahova később elmegyek fotózni. Harmadrészt gyűjtöm az engem körülvevő tárgyakat, személyes indíttatású “relikviákat”, vagy akár természeti alapokat, mivel tudom, hogy idővel megtalálják majd a helyüket a fotókhoz hasonlóan az installációkban.
Így például gyűjtöttem építési törmeléket, mely épületek “emlékezeteként” – már anyagukban váltak izgalmassá számomra, ezeken rekonstruáltam a Synesthesia sorozatomban jellegzetessé vált színátmeneteket, színezett plexivel összegyűjtött, majd irányított fényárral. Az alap sorozatban olyan – főleg 1950-2000 közötti épületeket gyűjtök, melyek átalakuláson mennek keresztül, alap kvalitásaikat drasztikusan elvesztették, vagy lebontás veszélyezteti őket – esetleg már le is bontották őket. Így lett monolitikusan fényárral kiemelve – ugyanakkor ponthogy elfedve többek közt a Szrogh György által tervezett Körszálló, Virág Csaba ikonikus teherelosztója, vagy akár a már eredeti karakterétől a beépített erkélyeivel megfosztott újpalotai Víztoronyház. Így szerepelnek a képeken kifagyasztott monolitként azok a szinte önmaguk emlékműveként “bontásra váró” építmények mint a Nyugati téri felüljáró, vagy az Örs ikonikis Gombája.
Alkotóként leginkább az érdekel, hogyan őrződnek meg személyes és kollektív történetek tárgyakban, épületekben, városi rétegekben, családi örökségekben vagy éppen olyan anyagokban, amelyek első pillantásra hétköznapinak tűnnek. Jelenleg két fő témakör foglalkoztat különösen erősen. Az egyik az, hogy miképpen reagált a magyar társadalom a rendszerváltásra, és hogyan tagozódott be a magyar tér, a magyar ház, tágabban pedig a magyar lélek egy új világrendbe. Érdekel, hogyan jelent meg egyszerre a felszabadulás és az elbizonytalanodás, a korábbi világos narratívák eltűnése, valamint az a sokszor nehezen megfogalmazható szorongás, amely a szabadság közelségével is együtt tud járni.
Ez a kérdés számomra nagyon erősen kapcsolódik Székesfehérvárhoz is, a szülővárosomhoz, amelynek kettős, egyszerre ipari és történelmi karaktere gyerekkoromtól kezdve formált. Egyszerre hatott rám az iparosított, szocialista város lüktetése — az IKARUS, a SKÁLA és a VIDEOTON jelenléte —, valamint az a történelmi városi közeg, amely Fehérvárt máig meghatározza. Édesapám, Csizik László és az ő szülei is az IKARUS-ban dolgoztak; apám negyven évet töltött ott, a szerelőaknától egészen a vevőszolgálat vezetéséig, és azok közé tartozott, akik végignézték az „Ikarus bukását”. Számomra ez nemcsak ipartörténeti kép, hanem családi és társadalmi tapasztalat is.
2026-ban Derkovits Gyula-ösztöndíjban részesültem; az ehhez kapcsolódó kutatásom középpontjában a transzgenerációs identitás és az emlékezeti terek vizsgálata áll. Ennek két meghatározó kiindulópontja nagyapám, Nász István népi fafaragó rám hagyott öröksége, valamint Székesfehérvár ipari és történelmi karaktere. A két irány számomra nem válik élesen külön: ugyanúgy érdekel bennük az, hogy mit öröklünk tovább egy családból, egy városból, egy mesterségből vagy egy társadalmi korszakból, és mit kezdhetünk ezekkel akkor, ha már más nyelven, más vizuális eszközökkel próbálunk kapcsolódni hozzájuk.
Gyerekkoromban a Vértes közelsége, a természet, a fa, a kéziszerszámok és a természetes anyagok világa alapvetően meghatározó élmény volt számomra. Nagyapámmal jártam a természetet; hajnalban keltünk, ha esett az eső, hogy szegfűgombát keressünk a paprikáshoz. Pontosan tudta, melyik napszakban és melyik környéken találjuk a legtöbb repülő szarvasbogarat, és már akkor együtt gyűjtöttünk faanyagot a fafaragó munkáihoz. Ennek a jelentősége később nőtt meg igazán bennem, amikor rájöttem, hogy ez az anyag végül hozzám került.
Később ehhez társult Budapest, az épített környezet, a panelkultúra, az ipari örökség és a tömegkommunikációval telített városi látvány. A munkáimban gyakran ezeknek a világoknak az ütközési pontjait keresem: hogyan találkozik a természetes és a mesterséges, az organikus és a szerkesztett, a személyes emlék és a társadalmi léptékű történet.
A következő kiállításom június 18-án nyílik Székesfehérváron, a Pelikán Galériában, és izgalmas előzetese lesz az alakuló Derkovits-ösztöndíjas kutatásomnak. Inkább műhelymunka-nézetként gondolok rá: egy olyan állomásként, ahol már láthatóvá válik, merre halad ez az anyag, de közben még benne marad a nyers kutató és rendszerezési munka karaktere.