A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 2026-ban ismét meghirdette a Capa-nagydíjat. A díjat olyan alkotók vagy alkotócsoportok nyerhetik el, akik szakmailag megalapozott múlttal rendelkeznek, és korábban kiemelkedő tehetségről tettek tanúbizonyságot. A díj odaítélésével a Capa Központ hangsúlyozni kívánja elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek támogatása mellett, elősegítve az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezését. A pályázatra jelentkező fotográfusok közül májusban egy nemzetközi szakmai zsűri választotta ki azt az öt jelöltet, akik jogosultak díj elnyrésére. Interjúsorozatunkból részletesebben megismerhetik a nagydíj finalistáit, illetve pályaműveiket.

Ezúttal Pályi Zsófiával beszélgettünk a Bűnbánók című fotóprojektjéről.

Hogyan és mikor kezdtél el foglalkozni a sorozat témájával? Mi volt az a személyes vagy szakmai kiindulópont, amely miatt ezt a témát választottad?

2018-at írtunk, amikor belevágtam a Bűnbánók projektem fotózásába. Legelső utam a csatkai cigány búcsúba vezetett, ahol elvarázsolt ez a színes, hiedelmekben gazdag, de sokszor ellentmondásos, vattacukor illatú, pálinkaszagú világ. Mindenképp úgy éreztem, ezt az elmúló közeget meg kell örökítenem, mert pár év múlva csak a skanzenben ismerkedhetünk vele. Legalábbis ebben a formájában.

Majd sűrűn követték a helyszínek egymást, és felfedeztem új és új rétegeit a búcsújárás hagyományának. A zarándoklat, mint belső út már önmagában figyelmet érdemel; de ez a közeg nem csupán a vallási rítusokról szól, megjelenik a búcsúkon a szakrális és profán világ érdekes kettőssége. Az egészet pedig körbeöleli a giccs kérdése a kegytárgyak és búcsúfiák világával. Majd a viseleti kultúra sokszínűsége egy szétszabdalt térben, a Kárpát-medencében. Ahol a szokásokat hol megtartják, hol feledésbe merülnek. Az identitásunk kérdése, közös gyökereink is előtérbe kerülnek; úgy mint az eltűnés veszélye. Az első három évben nagy lendületet adott az MMA ösztöndíja, amiért hálás vagyok. Az ott megkezdett munkát vittem tovább a következő években.

Hogyan dolgoztál a projekt során? Mesélnél a munkamódszeredről, a fotózások folyamatáról és az alkalmazott technikákról?

Sose szeretek elvárásokat támasztani magam elé egy-egy út előtt. Tapasztalatom szerint, úgyis formálódnak a dolgok és a véletlenek alakítják a végső képeket. Néha valamit ugyan vizionálok előre, de benne van a pakliban, hogy az nem fog megvalósulni; viszont sokszor elém gördül egy másik lehetőség vagy szerencse az út során, amire nem is számítottam.

A fotósorozatot meghatározza egyfajta szubjektív dokumentarizmus. Ugyan ellépek a fotóriporteri megközelítés klasszikus gyakorlatáról, de fontos számomra a valósághű ábrázolás, és tudatosan egy lassabb technikát választok. Középformátumú digitális géppel készítettem az egész anyagot, egy meditatívabb megfogalmazás ez. Ez rá is kényszerített arra engem, hogy a búcsúk forgatagából kiemeljek alanyokat, megállítsam őket, és elbeszélgessek velük. Ne csak feldolgozzam a látottakat, hanem szubjektív látásmóddal keltsem életre. A búcsújárás giccsben bővölködő tárgyi kultúrája is megjelenik a képeken.  A portréknál stúdióvakut használtunk, melyben a férjem asszisztensként segített.

Kik voltak azok, akik valamilyen formában hozzájárultak a projekt megvalósulásához? Születtek-e olyan kapcsolatok vagy együttműködések, amelyek meghatározóvá váltak?

Ahhoz, hogy eljussak egy-egy búcsúba, gyakorlatilag egy kész háttérgépezetre volt szükségem. Amikor még egészen kicsi volt Johanna, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik kísértek el bennünket; aztán fokozódott a helyzet Ábrissal; de idővel már otthon tudtam hagyni őket, de segítség nélkül az se ment volna.

Aztán a covid idején például menetlevelet kaptam a Művészeti Akadémiától, mert csak így tudtam eljutni a csíksomlyói búcsúba. Akkor ugyanis korlátozva volt az, melyik településről eleve hányan érkezhetnek.

Idővel a közös érdeklődés összehozott régi barátokkal, munkatársakkal is. Volt, hogy Varga Erika roma tervezővel fotós standot létesítettünk a csatkai búcsú kellős közepébe és portrékat készítettünk a viseleti kultúráról. Idén ősszel pedig műhelybeszélgetést tartottunk ugyanitt, amit Povedák István valláskutató, kulturális antropológus vezetett, a MOME Designkultúra- és Művészettudományi Tudásközpontjának vezetője.

Később megtisztelő volt, hogy a Pictorial Collective-val létrehozott egyik közös projektünkben Szálinger Balázs író osztotta meg a gondolatait a doroszlói búcsúban készített képeimről; vagy egy pajta kiállítás kapcsán a bakonybéli perjel, Izsák atya mesélte el, miket hozott felszínre benne a sorozatom. Ezek mind pozitív élményként élnek bennem és hálás vagyok értük.

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást a sorozat készítése során?

A bizalom kiépítése minden új terepen nagy kihívás és izgalom. A hatalmas stúdióvakuval akaratlanul én is a búcsú egyik látványosságává váltam. Így talán a legnehezebb az volt, hogy elnyerjem az alanyaim nyitottságát erre a beállított portré fotózásra, ami első szempillantásra tűnhet grandiózusnak, félelmetesnek. Ugyanakkor egy egyszerű, őszinte portréról volt szó csupán, minden modorosság nélkül, ahol semmilyen szerepbe nem kell bújni, csak magát adnia az alanynak, azt viszont nyugodtan, rááldozva egy kis időt.

Mennyiben változott a viszonyod a témához a munka előrehaladtával?

Felfedeztem egy új világot a saját hazámban, aminek korábban egyáltalán nem voltam részese. Kívülállóként csodálkoztam rá ennek a szubkultúrának a sokszínűségére, és az ezzel kapcsolatos tudásom a fotózás alatt csak tovább bővült és megerősített abban, hogy erre érdemes volt időt szánnom. Megörökíteni azt, ami még látható belőle. Egy-két helyre többször is visszamentem az elmúlt évek során és megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy már pár év leforgása alatt is rohamos változás érhető tetten. Ahogy idén nyáron a balassagyarmati búcsúban egy nyugdíjas hölgyekből álló csoport szomorúan mesélte, hogy nincs egy fiatal sem, aki vinné tovább a szokásukat a falujukban és népviseletben sétáljon végig a menetben úgy, mint ahogyan ezt ők tették évtizedekig. Olyan szépen fogalmaztak, miért is vannak ott tulajdonképpen:  “Visszük a kultúránkat!” Amíg lehet. De mi lesz utána? Szóval a fotózásomat egyfajta értékmentésként élem meg.

Milyen terveid vannak a projekt folytatására?

Az elmúlt időszakban még több kiegészítő utat tettem, hogy minél kerekebb legyen az anyagom. A nyár folyamán is jártam már több helyszínen, egy motoros búcsúban, vagy az említett palóc búcsúban; ősszel negyedik alkalommmal tértem vissza Csatkára. Közben a szerkesztési folyamat is zajlik, ahol a friss képeimet igyekszem beépíteni a meglévő fotó esszébe. Épp kinyomtattam sok-sok nézőképet, szeretem manuálisan rendezgetni a fényképeket,  hogy lássam, mi az ami erősíti az anyagot, vagy mire nincs szükség igazán.  A kiállítás egy testhezálló formátum lenne a projekt végső bemutatására, a fotódokumentációt ugyanis beszélgetések, tárgyi anyag gyűjtés kíséri. Ilyenformán egy hétköznapi látogató is elmerülhet a varázslatban, fényekben, Mária-jelenésről szóló interjúban, tömjén illatban, egyszóval egy nagy vurstliban.

Pályi Zsófia | Web | Instagram

A Capa-nagydíj jelöltjei 2026-ban a Depth of Field Narrative Group – DNG (Balázs Zsolt és Sióréti Gábor), Melegh Noémi Napsugár, Pályi Zsófia, Sivák Zsófia, valamint Váradi Viktor. A shortlistre került alkotók és az alkotócsoport munkájuk elismeréseként fejenként 500 ezer forint díjazásban részesülnek.

A verseny második fordulójában, 2026 októberében a döntősök egy nyilvános, angol nyelvű prezentáció keretében mutatják be és ismertetik munkájukat a szakmai zsűri előtt, közvetlenül ezután derül fény a Capa-nagydíj 2026 nyertesének kilétére is. A fődíjas a rangos elismerés mellett 2,5 millió forint pénzjutalomban részesül, valamint 2000 eurós támogatást kap projektje külföldi bemutatására, amelynek 2027-ben a bécsi Krinzinger Schottenfeld Galéria ad otthont.

A Capa-nagydíj zsűrijének tagjai 2026-ban:

David Campany – kreatív igazgató, International Center of Photography
Wiktoria Michałkiewicz – művészeti és kulturális menedzser, a REZO ügynökség alapítója
Sopronyi Gyula – fotográfus
Szombat Éva – fotográfus
Manfred Wiplinger – igazgató, Galerie Krinzinger (Bécs, Ausztria)

Közreműködő:
Virágvölgyi István – kurátor, a Capa-nagydíj titkára

A díjról, a 2026-os jelelöltekről és pályaműveikről az alábbi linken még többet megtudghat: https://nagydij.capacenter.hu/