A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 2026-ban ismét meghirdette a Capa-nagydíjat. A díjat olyan alkotók vagy alkotócsoportok nyerhetik el, akik szakmailag megalapozott múlttal rendelkeznek, és korábban kiemelkedő tehetségről tettek tanúbizonyságot. A díj odaítélésével a Capa Központ hangsúlyozni kívánja elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek támogatása mellett, elősegítve az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezését. A pályázatra jelentkező fotográfusok közül májusban egy nemzetközi szakmai zsűri választotta ki azt az öt jelöltet, akik jogosultak díj elnyrésére. Interjúsorozatunkból részletesebben megismerhetik a nagydíj finalistáit, illetve pályaműveiket.

Ezúttal Melegh Noémi Napsugárral beszélgettünk a Remains of Us című fotóprojektjéről.

Hogyan és mikor kezdtél el foglalkozni a sorozat témájával? Mi volt az a személyes vagy szakmai kiindulópont, amely miatt ezt a témát választottad?

Magát az anyagot az öcsém elvesztése után, 2024 márciusában kezdtem el fotózni. Nem egy előre elhatározott vagy végiggondolt döntés volt, inkább egy nagyon erős belső késztetés, még ha akkor nem is láttam, hogy ebből később milyen munka születik majd. Korábban is mindig a személyes történetek és az emberi sorsok érdekeltek, sokszor valamilyen tágabb társadalmi problémához kapcsolódva, de addig ezeket mindig mások történetein keresztül fényképeztem.

Bálinttal három nappal a baleset előtt találkoztunk utoljára. Elvittem edzésre, és útközben meséltem neki arról az ötletemről, hogy szeretném megörökíteni az utolsó évét a gimnáziumban. Megbeszéltük, hogy a következő héten bemutat a barátainak, és elkezdjük a munkát. Erre már nem került sor. Nagyon hamar egyértelművé vált számomra, hogy fényképeznem kell, és valamilyen formában folytatnom azt, amit együtt terveztünk.

Emellett szerettem volna megőrizni valamit az öcsémből is. Bálint mindössze tizennyolc éves volt, és nagyon erősen bennem volt az érzés, hogy méltatlanul kevés idő jutott neki arra, hogy igazán kibontakozzon, hogy megmutassa, kivé válhatott volna. Tizennyolc évesen még tényleg az az érzésünk, hogy előttünk az egész élet, és rengeteg minden csak ezután kezdődne el. Nyilván minden életkorban felfoghatatlan tragédia idő előtt elveszíteni valakit, akit szeretünk, de a felnőtté válás küszöbét ebből a szempontból különösen szimbolikusnak érzem. Ahogy közelebb kerültem a barátaihoz, lassan az is világossá vált számomra, hogy Bálint ennyi idő alatt is milyen sokat hagyott maga után. Nagyon megindító volt megtapasztalni, mennyi szeretet vette körül, és hogy a barátai milyen sokféle módon őrzik és viszik tovább az emlékét.

Idővel egyre fontosabbá vált számomra az is, hogy beszéljünk a gyászról. Egy ilyen veszteség gyökerestül felforgatja azoknak az életét, akik itt maradnak, miközben kívülről egy idő után mindebből nagyon kevés látszik. A világ közben ugyanúgy működik tovább, de annak, aki elveszített valakit, valahogy meg kell tanulnia egy teljesen megváltozott életben létezni. Ebben nagyon egyedül lehet maradni. A munkával ezért azt is szeretném megmutatni, milyen hosszú távon együtt élni egy ilyen hiánnyal.

Hogyan dolgoztál a projekt során? Mesélnél a munkamódszeredről, a fotózások folyamatáról és az alkalmazott technikákról?

Korábban mindig valaki más történetébe léptem be fotográfusként. Ennél az anyagnál először fordult meg ez a helyzet: egyszerre voltam fotós és része is annak, amit fényképeztem. Az első nagyjából másfél évben többnyire eseményközpontúan dolgoztam. Sokszor egyszerűen azt követtem, ami körülöttem és körülöttünk történt. Fotóztam már a temetésen, később végigkísértem az osztályt a végzős év fontosabb állomásain: a szalagavatóra való készülődést, magát a szalagavatót, a ballagást, illetve azokat a gesztusokat és megemlékezéseket, amelyekkel a barátai igyekeztek továbbvinni Bálint emlékét. Közben otthon is fényképeztem, ahogy a családunk próbált valahogy együtt élni azzal, ami történt.

Fontos volt számomra, hogy ne csak azt mutassam meg, hogyan őrzik az emlékét, hanem azt is, hogy közben megy tovább az élet, és vannak események, amelyeknek neki is részese kellett volna lennie, de már nincs ott. 

Később a munka elkezdett lelassulni. Már nemcsak azt fényképeztem, ami éppen történt, hanem egyre többször indultam el tudatosan egy-egy emlékből, helyszínből vagy tárgyból. Ekkor kezdett el igazán érdekelni az is, hogy ne feltétlenül egy megtörténő helyzetet dokumentáljak, hanem megpróbáljak képet találni egy emlékre, egy érzésre vagy magára a hiányra.

Kik voltak azok, akik valamilyen formában hozzájárultak a projekt megvalósulásához? Születtek-e olyan kapcsolatok vagy együttműködések, amelyek meghatározóvá váltak?

Talán az egyik legfontosabb része ennek az egész folyamatnak az a közösség, ami Bálint elvesztése után alakult ki. Amikor elkezdtem fotózni az osztályát és a barátait, szinte egyiküket sem ismertem. Tizenöt év volt köztünk az öcsémmel, ezért egészen más oldalát ismertem testvérként, mint ők a saját kortárs közegében. Ahogy egyre több időt töltöttem velük, rajtuk keresztül őt is másképp kezdtem látni. Sok mindent csak a halála után tudtam meg róla: hogy milyen barát volt, milyen helyet foglalt el ebben a közösségben, mit jelentett mások számára. Közben pedig olyan kapcsolatok alakultak ki közöttünk, amelyek már régen nem csak a fotózásról szólnak.

A családom és Bálint barátai nélkül ez a munka nyilván nem jöhetett volna létre. Nagyon sokat jelent számomra az a bizalom, amellyel hagyták, hogy fényképezzem őket egy ennyire nehéz és személyes időszakban, és hogy közben olyan érzéseket, történeteket és emlékeket is megosztottak velem, amelyeket másképp nem ismerhettem volna meg. Az ő nézőpontjuk is alakítja azt, ahogyan Bálint történetét látom. Sokszor olyasmit látnak vagy tudnak róla, amit én nem, és számomra fontos, hogy az anyagban ne csak az jelenjen meg belőle, akit én testvérként ismertem.

Az elmúlt években úgy hozta az élet, hogy több olyan emberrel is találkoztam, akik szintén elveszítettek valakit. Ezeknek a beszélgetéseknek nem feltétlenül lesz közvetlen nyomuk a képeken, mégis sokat alakítottak azon, ahogyan a saját történetünkre és magára a gyászra gondolok. Sokszor nagyon hasonló érzésekről és tapasztalatokról beszéltünk. Ezek a találkozások megerősítettek abban, hogy miközben a sorozat kiindulópontja nagyon személyes és konkrét, a veszteség és a gyász olyan tapasztalatairól is képes lehet beszélni, amelyek sokunk számára ismerősek.

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást a sorozat készítése során?

Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit szólna ehhez az öcsém. Ezt már soha nem tudom tőle megkérdezni, miközben egy olyan történeten dolgozom, amelynek ő van a középpontjában. Sok bizonytalanság volt bennem amiatt, hogy ő már nem rendelkezhet a saját története, az emlékei vagy az élete után maradt nyomok felett. Attól, hogy nincs itt, ezek még őhozzá tartoznak, én pedig valamilyen értelemben belenézek ezekbe, majd eldöntöm, mit mutatok meg belőlük másoknak. Folyamatosan foglalkoztatott, hogy hol vannak ennek a határai, mi az, amihez nekem testvérként és fotósként jogom van, és mi az, amihez nincs.

Bálint barátaihoz is nagyon óvatosan próbáltam közelíteni. Tizennyolc évesek voltak, amikor elkezdtem fotózni őket, ráadásul kezdetben szinte egyáltalán nem ismertük egymást. Sokáig kerestem, hogyan férhetek hozzá az érzéseikhez és a gyászukhoz úgy, hogy közben ne lépjek át olyan határokat, amelyeket tiszteletben kell tartanom. Mit kérdezhetek, milyen helyzetekben lehetek jelen a fényképezőgéppel, mi az, amit megmutathatok, és mikor kell inkább hátrébb lépnem.

Mindehhez hozzátartozott a saját állapotom is. Egyetlen korábbi munkámnál sem éreztem még ekkora tétet. Nagyon szerettem volna jól csinálni, közben viszont szinte folyamatosan azt éreztem, hogy nem tudok megfelelni annak, amit saját magamtól várok. Nehéz jól dolgozni egy ilyen lelkiállapotban, amikor az is nehézséget jelent, hogy egyáltalán elinduljak otthonról, és legszívesebben egyedül lennék.

A fotózás mégis adott egy feladatot: amikor ott volt a fényképezőgép a kezemben, figyelnem kellett, döntéseket kellett hoznom, képeket kellett készítenem. Ez valószínűleg segített is abban, hogy végig tudjam csinálni ezeket a helyzeteket, még akkor is, ha valójában sem fotósként, sem emberileg nem tudtam teljesen jelen lenni bennük. Fotóztam a temetésen, később pedig olyan mérföldköveknél is, amelyek már Bálint saját felnőtt életének kezdetét jelentették volna. Sokszor csak utólag gondoltam arra, hogy miközben dokumentáltam, mi történik körülöttem, a fényképezés talán valamennyire el is választott attól, hogy átéljem ezeket a pillanatokat. Bizonyos értelemben a projekt előrébb járt, mint én a saját gyászomban.

Mennyiben változott a viszonyod a témához a munka előrehaladtával?

Az elején nagyon erős nyomás volt bennem, hogy csinálnom kell a munkát. Tudtam, hogy Bálint osztálytársai el fognak ballagni, véget ér az az időszak, amelynek még ő is a részese lett volna, és ezzel nekem is valamennyire el kell majd engednem ezt a közeget. Volt tehát egy nagyon konkrét időkeret, amihez alkalmazkodnom kellett, függetlenül attól, hogy én közben hol tartottam.

Emiatt azt hiszem, részben tudatosan félretettem a saját érzéseimet, és mindent annak rendeltem alá, hogy ezek a megismételhetetlen képek elkészülhessenek. Közben azért folyamatosan készítettem jegyzeteket: álmokról, érzésekről, emlékekről, képötletekről. Ezek azonban sokáig csak gyűltek a fiókban, mert egyszerűen nem volt időm igazán elmélyülni bennük. Ez egyre nagyobb feszültséget okozott bennem, mert közben éreztem, hogy nekem személyesen is fontos lenne foglalkoznom velük, és a munkában is helyük lehet. Nem biztos, hogy ez volt a legjobb módja annak, hogy végigmenjek ezen az időszakon, de akkor így tudtam csinálni.

Fokozatosan egyre inkább képes vagyok a saját megélésem felől is közelíteni az anyaghoz, és tudatosabban foglalkozom azzal is, hogy mennyire mást jelenthet egy veszteség még egy családon belül is. Ugyanazt az embert veszítettük el, mégsem ugyanazt veszítettük el: a szüleim a gyereküket, mi a testvérünket, és közben mindannyiunknak más volt a kapcsolata Bálinttal. Ezek a különböző megélések és az egymás mellett létező gyászok idővel egyre fontosabbak lettek. Az utóbbi időben apukámat is elkezdtem fényképezni, aki korábban szinte egyáltalán nem jelent meg a képeken.

Ahogy haladtam a munkával, elkezdett foglalkoztatni a közös múltunk is: a családi viszonyaink, a gyerekkorunk, az emlékeink, és hogy mindez hogyan hat arra, ahogyan most a hiányát megéljük. Ezzel együtt én magam is egyre inkább jelen vagyok az anyagban. Már nemcsak azt fényképezem, ami körülöttem történik, hanem a saját emlékeimből és érzéseimből is kiindulok.

Milyen terveid vannak a projekt folytatására?

Mivel ez egy nagyon személyes munka, nem tudom és nem is akarom siettetni. Sok mindenhez idő kell, nemcsak ahhoz, hogy elkészítsek egy képet, hanem ahhoz is, hogy érzelmileg eljussak odáig, hogy egyáltalán foglalkozni tudjak vele. Vannak dolgok, amelyeknek a jelentése is változik, vagy csak később válik világossá számomra, hogy miért fontosak. 

A most készülő anyagot végül egy fotókönyvben szeretném összefogni, amelyben a fényképek mellett személyes szövegek és archív anyagok is helyet kaphatnak. Emellett egy rövid mozgóképes munkát is készítenék, és egyszer jó lenne mindezt egy kiállításban együtt látni, ahol a nyomtatott képek, a mozgókép, a hang és a szövegek egy térben tudnak működni. Olyan installációt képzelek el, amely nemcsak megmutatja a történetet, hanem átélhetővé is teszi azt.

Ugyanakkor vannak olyan folyamatok és képek, amelyekkel eleve nagyon hosszú távon gondolkodom. Van, ami éppen az idő múlásával nyerhet új jelentést, ezért ezeket akár évtizedeken keresztül is szeretném tovább követni. A gyász maga is egy életen át változó folyamat, és azt hiszem, valamilyen módon része marad annak is, ahogyan alkotóként gondolkodom. Az pedig, hogy most személyesen is megtapasztaltam, milyen egy ennyire érzékeny történet szereplőjének lenni, új szempontokat adott ahhoz is, ahogyan fotósként mások traumatikus történeteihez közelítek.

Melegh Noémi Napsugár | Web | Instagram

A Capa-nagydíj jelöltjei 2026-ban a Depth of Field Narrative Group – DNG (Balázs Zsolt és Sióréti Gábor), Melegh Noémi Napsugár, Pályi Zsófia, Sivák Zsófia, valamint Váradi Viktor. A shortlistre került alkotók és az alkotócsoport munkájuk elismeréseként fejenként 500 ezer forint díjazásban részesülnek.

A verseny második fordulójában, 2026 októberében a döntősök egy nyilvános, angol nyelvű prezentáció keretében mutatják be és ismertetik munkájukat a szakmai zsűri előtt, közvetlenül ezután derül fény a Capa-nagydíj 2026 nyertesének kilétére is. A fődíjas a rangos elismerés mellett 2,5 millió forint pénzjutalomban részesül, valamint 2000 eurós támogatást kap projektje külföldi bemutatására, amelynek 2027-ben a bécsi Krinzinger Schottenfeld Galéria ad otthont.

A Capa-nagydíj zsűrijének tagjai 2026-ban:

David Campany – kreatív igazgató, International Center of Photography
Wiktoria Michałkiewicz – művészeti és kulturális menedzser, a REZO ügynökség alapítója
Sopronyi Gyula – fotográfus
Szombat Éva – fotográfus
Manfred Wiplinger – igazgató, Galerie Krinzinger (Bécs, Ausztria)

Közreműködő:
Virágvölgyi István – kurátor, a Capa-nagydíj titkára

A díjról, a 2026-os jelelöltekről és pályaműveikről az alábbi linken még többet megtudghat: https://nagydij.capacenter.hu/