Sorozatunkban a fotós szakma jeles képviselőit kérjük fel, hogy osszanak meg velünk három inspiráló élményt az elmúlt időszakból. Ezek lehetnek fotók, kiállítások, könyvek, vagy bármi egyéb, ami mély benyomást tett rájuk. Bán András műkritikus, egyetemi oktató a következőket emelte ki:

Még Miskolcon tanítottam, sok éve, amikor az egyik, általam nagyon tisztelt kolléga, Csilléry Klári néni bejelentette, visszavonul. Diagnosztizálták, hátralévő éveinek száma szerény. Úgy döntött nagy tervei közül legalább egyet megvalósít: előveszi egyetemi jegyzeteit, s megírja Szuha ládafaragóinak monográfiáját. Persze nem írta meg, elsodorták a napi feladatok. Ami lenyűgözött: emlékezett rá, hol találja az egyetemi jegyzeteit, s belőlük össze tudta rakni akkori gondolatait, megfigyeléseit. Küzdök a céduláimmal, fénymásolataimmal, fájljaimmal, mentéseimmel, időm jelentős részét a rendszerezésre fordítom. Kitalálok egy szisztémát, besorolom az anyag egy részét, azután egy határidő miatt félreteszem a feljegyzéseimet és mire újra előveszem, már nem emlékszem a szisztémára, kezdhetem előlről. A határidők vezérelnek. Nagyrabecsült mesterem, Beke László fecnijei inspirálóak. A Képzőművészeti Egyetemen a Beke-galaxis felfedezői, Fehér Márta és Százados László egy teljes falat kitapétáztak Laci napi feljegyzéseivel, emlékeztetőivel, feladatlistáival. Laci különféle színekkel bejelölte, áthúzta, átsatírozta, amit a napi, heti, havi listán már elvégzett. Követhetővé és a satírozással egyúttal követhetetlenné tette birkózását az idővel, az ötletekkel, a tervekkel. Így „különös jelentőségű és jelentésű, grafikai felületek jönnek létre” (B.L.). Befejezni reménytelen, de legalább végigcsinálni, elintézni, rendbetenni, erre van esély. Beke színes grafikai lapjai: a befejezetlenség művészete.

Akadnak regényhőseim, akiket hozzásegítettek a gyönyörűséges látvánnyá váláshoz: Poirot (csak Suchet), Perry Mason több változatban is, Reacher (Alan Ritchson, ki más!), C. B. Strike. Maigret-vel nem jött össze. Mert Maigret nem csak regényfigura, hanem egy valós-elképzelt hely is. Egyszer kiírtam a noteszomba a helyszíneket, a Place Dauphine-t, a rue Victor Massé környékét, a Boulevard Richard-Lenoirt vagy a Picpus-körutat és így jártam végig Párizst. Néha találtam jó beállítást egy-egy sarkon, vagy padon üldögélve. De az elkészült filmeken nem. (Pláne, hogy akadt, amelyiken Budapest volt Párizs. Haha.) Inkább Doisneau-nál, Traunernél, Willy Ronis-nál. Valahogy csak most került a kezembe Zaránd Gyula könyve az Amason révén. Pesti riporteri évei után – kirándulások a Tükör című hetilaptól a szociofotótól a korai happeningig – Zaránd 1973-től élt Párizsban. Ahhoz későn érkezett, hogy a bisztrók „talpas” WC-it vagy a vásárcsarnokot lefotózza. De ahhoz még időben, hogy elüldögéljen ő is ezeken a padokon, megálljon a sarkokon, ahol felhasadt az idő és felvillant a régi Párizs. Elégikus városképeihez még hozzáfűzött néhány képi utalást nyomokról és tetthelyekről, és így lett kész ez a pompás könyv, az ő Maigret-je és az enyém. Inspirálóak ezek a városutazások, a rétegek finom keresztülmetszése. Így jártam be Rómát Maurice Paléologue-gal, Bécset – legalábbis egy háztömbjét – Batár Attilával és így járom Pestet (és Budát) Legtát Tibor heti jegyzeteivel a Narancsban.

Sok időt töltök mostanában „retró” könyvekkel (az unokám-korosztály így hívja a Kádár-kort). Így akadt a kezembe G. Fábri Zsuzsa fotóskönyve, amit a maga idejében nem vettem észre. Akkoriban csak a neoavantgárd fotó érdekelt. Illetve nem pontosan így volt. A nyolcvanas években többször előfordult, hogy éjszaka egymás mellett ültünk Kardos Sándorral a FŐFOTÓ Vállalat futószalagjánál. (Szintén az unokák nemzedéke számára. Akkoriban az emberek filmre fotóztak, a filmet beadták előhívásra egy fotográfiai szolgáltatóhoz, amelyik, mint a FŐFOTÓ, őrizni szándékozta a képi minőséget és így a bemozdult, félreexponált – vagy pornográf – nagyításokat nem adta át a megrendelőnek. Ez volt a selejt, amiben válogattunk.) Soha nem ugyanazt a képet választottuk. Kardosnak, azaz a Hórusznak az kellett, ami rendkívüli, csodás, engem meg a hétköznapi érdekelt. A számomra ismeretlen hétköznapok, s nem az, amelyben jártas voltam és amelyet G. Fábri Zsuzsa is összegyűjtött. Nemrég néztem meg az általam válogatott fotók ezreit az OSA mintaszerűen rendben tartott archívumában: már haldoklanak. Az akkori színes nagyítások egyenletes, élvezhetetlen rózsaszín árnyalatot kapnak. Kár értük. Bár amúgysem hozhatók nyilvánosságra. Ami megmarad, azok az akkori szisztematikus gyűjtések. A különlegesek, mint a szinte definiálhatatlan Hórusz, a Látványtár, azaz Vörösváry Ákos gyűjteménye vagy Kovács Ákos gyűjtései (a nyári diszeli emlékkiállítás után róla épp a napokban tartott megindító előadást Andrási Gábor a MOMÉ-n). De engem a hétköznapi inspirál. G. Fábri Zsuzsa negyven akkori „nagy író” otthonát járta be a kamerájával a nyolcvanas évek elején. (Közülük vajon hányat ismer az unokám?) A lakások „leírása” szenvtelen, pontos: látlelet a kedvezményezett szerzők ízléséről a koloniáltól a szádáig. Nem vettem észre ezt a könyvet, mert azt mondta el, amit akkoriban pontosan ismertem. Mára felértékelődött a leltár. Össze kellene gyűjteni ezeket a vizuális narratívákat, például azt a sorozatot, amelyben ugyanezek a művészek beszélnek képekben is magukról (az Új Írás folyóirat Pályám emlékezete sorozata).