A hónap alkotója rovatunkban különböző aspektusból – aktualitások mentén és személyes nézőpontból – mutatunk be egy kortárs fotográfust vagy vizualitással foglalkozó alkotót, szakembert.
A hónap alkotója 2026 márciusában Kállai Márton.
Gimnázium után kezdtem fotográfiával foglalkozni, bár a kép készítés már korábban is érdekelt. Éppen meteorológiát hallgattam az ELTE-n amikor az érettségi ajándékra kapott pénzből vettem egy Minolta X-700 kamerát és elkezdtem autodidakta módon fényképezni. Sokat olvastam az akkori szaklapokat és megakadt a szemem egy hirdetésen, miszerint fotóműterem tanulót keres. Jelentkeztem és az elbeszélgetésen mosolyogva felhívták a figyelmem, hogy ide nem önszántukból jönnek a tanulók, hanem a Práter utcai fotósiskola külső gyakorlatát tölteni. Ha már hajlandó vagyok gyakornokoskodni, akkor iratkozzak is be a suliba. Így hamarosan egyszerre jártam az egyetemre és a “Práterbe”.
Izgalmas volt a műtermi munka, de saját kedvemre inkább az utcán fényképeztem. Éreztem, hogy számomra ez a világ felfedezésének eszköze és sokkal jobban szeretek megtalálni és felismerni helyzeteket, mintsem megteremteni azokat. Már ekkor tudtam, hogy a riport áll legközelebb az elképzeléseimhez. Nagyon vonzott az utazás is, főként a felfedezés élménye. Egy évre megszakítottam minden tanulmányomat és elindultam a világ körül. Egész messzire, Új-Zélandig jutottam mire elfogyott minden pénzem, ekkor napszámosként dolgoztam a szőlőben, metszettem meg szögeket vertem a karókba a déli sziget hegyei között fekvő ültetvényeken. Hazafelé úton adta magát, hogy végigutazzam Délkelet-Ázsiát, több mint egy hónapot töltöttem például Kambodzsában.
Rengeteg időm volt, szerény fotográfiai tudásom, nagy lelkesedésem és kevés pénzem de ezek valahogy mindig kompenzálták egymást. Olyan mintha ezek szorzata mindig állandó maradna.
Sajnálom persze, hogy akkoriban nem tudtam képi történetekben gondolkodni, ma már pontosan tudom, hogy milyen sztorikat nem vettem észre az orrom előtt. És azt is, hogy ezek nem jönnek vissza soha már…
Viszont a korlátlan idő miatt olyan kalandokba keveredtem, és olyan helyekre is eljutottam, ami semmi más módon nem lett volna lehetséges. Olyan ez, mint a le nem exponált képkocka, az marad meg legjobban az emlékezetben.
Hazatérve folytattam a Prátert, Habik Csaba mellé szegődtem gyakornoknak, az általam akkor nem is ismert Szabad Föld hetilaphoz. Imádtam a riporteri feladatokat de a tudományos megismerés továbbra is foglalkoztatott, így beiratkoztam Szociológia szakra. Ismét ELTE-s lettem és ismét fotós gyakornok de már sokkal tudatosabban a társadalom megismerésére koncentrálva.
Elképesztő tanulságos volt egyik nap hallgatni a sok okosságot, másnap pedig terepre menni, és a valóságot megtapasztalni. Volt benne persze a kettő között feszülő ellentmondás is. A szociológus kereste a társadalmat megbízhatóan leíró törvényeket, az újságíró meg a különlegesen érdekes eseteket. Igencsak eltérő módszertan.
Ekkorra érett be végleg az elhatározás, hogy fotóriporter leszek. A szociológia szakon olvasott rengeteg irodalom gondolati síkon adott muníciót, a napi riporterkedés pedig a kivitelezéshez szükséges gyakorlathoz segített hozzá.
Mindig érdekeltek a társadalmak, ezért is imádtam olyan, teljesen különböző berendezkedésű országokba eljutni, mint Etiópia, Irán, Kuba, Szudán… Amikor tehettem utaztam, vonzottak az extrém helyek, helyzetek és ki is jutott belőlük rendesen.
Aztán megannyi belföldi országjárás alatt rájöttem, hogy ezeket az élményeket itthon is meg lehet szerezni, elkezdett egészen újszerű módon foglalkoztatni a hazám. Kifejezetten érdekelt a magyar társadalom, a közösségek kialakulása, a társadalmi osztályok megismerése. És ehhez a munkám minden nap egy új terepre vitt, a gazdálkodóktól a tudósokig. Egyszer felháborodott emberek dühét láttam, másnap pedig leszakadó rétegek mindennapi gondjait próbáltam megérteni. Láttam örömet, bánatot, reményt és lemondást. Sokkal tágabb lett az ismereteim köre, mint az emberek túlnyomó többségének.
Igazából a hír egyre kevésbé érdekelt, sokkal inkább az elemzőbb anyagok, a hosszú időtávon értelmezhető jelenségek vonzottak és a filozofikus kérdések. Gyakorlatilag viasztaláltam ugyanazokhoz a dilemmákhoz, melyek tudatom ébredése óta foglalkoztattak. Igazságosság, tudás és teljesítmény szerepe egy társadalomban, a hatalom működése, szellemi és anyagi világ küzdelme.
Bizonyos témák visszatérően foglalkoztatnak. Ilyen például a kivonulás a társadalomból. Személyesen épphogy csak belekóstoltam de a fotográfián keresztül sok olyan emberhez eljutottam, aki ezt az utat választják. Megannyi személyes történet de az eredőjében mégis fellelhető valami közös szándék. Kritikus gondolkodás a világrendről, szabadságvágy és önmegvalósítás. Ezek a témák a fotográfiával töltött két évtizedem alatt folyamatosan jelen vannak. Visnyeszéplak közösségébe például 2006 óta, változó rendszerességgel de folyamatosan visszajárok.
Hasonlóképpen foglalkoztat az ember és környezetének viszonya, annak törékenysége és egymásra hatása. Ez a gondolat motivált a Budapest közösségi kertjeit bemutató anyagom létrehozására. Pécsi József ösztöndíjam első évében készítettem 2015-ben és Pictures of The Year díjat is kapott a sorozat. Akkor született első gyermekem, így nem akartam sokat távol lenni. A korábbi világjárás ellentéteként, a komplett sorozat lakóhelyem 10 kilométeres környezetében készült. Mégis fotográfiai kaland volt, mert szigorú keretrendszert használtam a képek létrehozására. Ez új megközelítést hozott a riporteri munkáimhoz képest.
Vannak sorozataim, melyek közel húsz éve készülnek, foglalkoztat a változás dinamikája.
Az idő dimenzió hangsúlyos megjelenése segít a társadalmi kontextus megteremtésében. A Kárpátaljai Aknaszlatina bányásztelepülés életét 2009-óta követem figyelemmel. Nagyon összetett társadalmi viszonyok jellemzik, ezzel párhuzamosan pedig egy ökológiai katasztrófa formálja a felszínt és a föld mélyét is. Ezt a többrétegűséget vizsgálom társadalmi és környezeti értelemben is egy olyan helyszínen, ahol az elmúlt száz évben folyamatosan változtak a határok.
