Van olyan fénykép mindannyiunk számára, ami valamiért mélyen megérint, és kiemelkedik a többi közül. A Roland Barthes filozófus által punctumként emlegetett jelenség, amely – gyakran a fotós szándékától függetlenül – eltalálja a nézőt, sokszor egy mellékes, apró, látszólag jelentéktelen elemről van szó, amely mégis rendkívül erőteljesen hat az egyénre. Sorozatunkban a fotós szakmán kívülről szólítunk meg szerzőket, hogy osszanak meg egy gondolatot vagy benyomást egy számukra fontos fotográfiáról. Fedezzük fel együtt ezeket a személyes történeteket!

Babarczy Eszter író, kritikus, művészettörténész Diane Arbus fotóját választotta.

Arbus leghíresebb képei közé tartozik, de nem ezért választottam. Azért választottam, mert az álmaim, a rémálmaim anyaga. Két kislány. Nincs bennük semmi különös. Mint az ikreket oly gyakran, azonos ruhában járatják őket. Szorosan állnak egymás mellett, szorosabban, mint normális volna, mintha az összenövés valamilyen fázisában járnának, vagy éppen az elszakadáséban.

Mindig nagyon izgatott, milyen lehet egy ikertestvér. Egy másik én, akinek a vonásaiban felismerem magam. Csökkenti-e a magányt. Ikrek gyakran alakítanak ki saját nyelvet, saját gesztusokat, saját kis titkos világuk van, ezt irigyeltem mindig, van hová elbújni a világ elől. Igen, ez az ő nagy ajándékuk a sorstól. De ez az ajándék végzetes is lehet, összenőhetnek annyira, hogy végső soron nem lesznek egyének, mindig csak úgy említik őket, „az ikrek”, mintha nem léteznének külön. Hallottam ikrekről, akik meggyűlölték egymást, mégsem tudtak elszakadni. Ez az álom, a rémálom: hogy össze vagyok nőve egy idegennel, akinek gondolatai betolakodnak a fejembe és a mozdulatait önkéntelenül utánozni kezdem.

Arbus szemében minden alanya furcsaság volt, cirkuszba való mutatvány, formalinban tárolt embrió vagy gondosan preparált múmia. Nem érdekelte a belső életük, csak az, ahogyan a külvilág megbélyegzi őket. Persze, az ikrek! És ők engedelmeskednek ennek a mágikus akaratnak: mutogatják magukat, bár nem nagy lelkesedéssel. Pózolnak, ahogy kérték. Arbus embertelensége nem a kirekesztetteknek szól: az ő szemében mindenki ilyen specimen, legfeljebb nem látjuk magunkat így, ahogy a tükörben is mindig megkeressük a legkedvezőbb profilt.

Látva lenni: veszélyes. Megörökítve lenni: megakaszt a fejlődésben. Híres fénykép tárgyának lenni: felejthetetlenné tesz valamit, amit talán elfelejtenél. Fel kell tennünk a kérdést: minden nagy művész embertelen? 

Nézd meg a Rögzítés rovat többi részét is!