A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára. Máté Balázs a következőket emelte ki:
Az alapvetően kíváncsi természetem mellé meglehetősen csapongó figyelem társul, ezért kicsit nehéz hozzálátni egy olyan inspirációs lista összeállításának, ami belefér egy blogposzt keretei közé, és amit nem kell a “fotográfiai inspirációk” alkategóriájára szűkítenem.
Mégis, ahogy azon gondolkodtam, hogy miket gyűjtsek egybe ehhez a záró bejegyzéshez az elmúlt időszak inspirációs forrásaiból, valamiféle mintázatot talán mégis kirajzolódni látok.
Az alábbi műveket, könyveket, filmeket és egyebeket egységesen a távolodás fogalmával kötném egymáshoz, főként a korábbi posztokban már többször említett tér- és időbeli léptékek megnyitásával összefüggésben.
Az első, nem fotográfiai mű, amit abszolút kedvencként tartok számon, John F. Simon Jr. amerikai újmédia-művész munkája, amely a matematika és a programozás nyelvén szólal meg, de valójában egy nagyon hatásos gondolatkísérlet. A mű maga végtelenül egyszerű: egy 32×32 pixelből álló négyzethálót látunk, ami fehér és fekete pixeleket tud megjeleníteni. A művész által írt program — amelyet eredetileg 1997. január 14-én, helyi idő szerint este 21 óra 0 perckor indított el — nem csinál mást, mint a bal felső sarokból indulva soronként végigszámolja az összes lehetséges kombinációt, amit ez a kis képmező meg tud jeleníteni.
Az izgalmas része itt jön: míg az első sor összes kombinációját (másodpercenként 100 kombináció megjelenítésével számolva) 1,36 év alatt végigszámolta a program, a második sor végigpörgetése már hatványozottan és egyúttal elképzelhetetlenül több időt, 5,85 milliárd évet fog igénybe venni. Ki lehet jelenteni tehát, hogy nemhogy mi magunk nem fogjuk megérni az összes megjelenített “képet”, ami elvileg látható lehetne ebben a kis négyzetes képmezőben, hanem semmi sem, amit ma magunk körül ismerünk, de maga az emberi civilizáció sem. Sőt, a Föld, a Naprendszer, de talán maga a ma ismert univerzum sem.
A program azóta is fut, számol. Lenyűgözőnek tartom, hogy az emberi léptéket — de talán magát a képzeletet és felfoghatóság határát — is messze meghaladó időbeli lépték egy-egy pillanatra átélhetővé válik egy ilyen egyszerű ötlet következtében.
Azt már csak én teszem hozzá, hogy ha véletlenül mégis végtelen időnk lenne végignézni minden képet, akkor elméletileg minden valaha volt és minden soha-nem-volt esemény és létező megjelenítésre kerülne ebben a kis, rossz felbontású négyzetben. Minden, amit el tudunk képzelni, és még azon túl is.
Ugyanígy ez a fajta eltávolodás és az ebből adódó újszerű perspektíva jut eszembe, amikor a híres Pale Blue Dot (Halványkék pötty) című fényképet nézem, amit napra pontosan egy hónappal a fenti mű elindulása után, 1990. február 14-én készített a Voyager 1 űrszonda. A képen 6 milliárd kilométer távolságból (magasságból?) látjuk a Földet, ahol élünk.
A projekt ötletgazdája és névadója, Carl Sagan pár évvel későbbi gondolatai széles körben ismertek, de talán van értelme újra idézni őket: „Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve. (…) Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról.” (Ismeretlen személy fordítása)
Nagyon izgalmas kérdésnek gondolom azt, hogy ha azt mondjuk: “Föld”, kinek milyen kép jut eszébe. A 2019-ben megjelent Terrestrial Tales 100+ Takes On Earth című vizuális esszégyűjtemény szerkesztői szerint nem létezik egyféle, objektív képünk a bolygóról: minden földábrázolás egyszerre technológiai, képzeletbeli, politikai és kulturális konstrukció. Elég akár arra gondolnunk, hogy a híres The Blue Marble képen eredetileg a Déli-sark és Afrika volt felül — vagyis, bár a képen nem látszott, Európa és az USA kerültek „alulra”. A fotó mégis megfordítva terjedt el később.
Fotó: Máté Balázs
A könyv több mint 100 képet, tárgyat, térképet, műalkotást, tudományos modellt, politikai szimbólumot és médiaanyagot gyűjt össze, és helyez egymás mellé egy asszociatív szekvenciában. A gyarmati térképek, az űrfotók vagy akár a klímamodellek vizuális nyelvezete mind különböző narratívákat hordoz arról, hogyan alakult ki a „planetáris tudat”, és mit gondolunk a „világról”, illetve benne a saját pozíciónkról.
Marc Angelil, Cary Siress: Terrestrial Tales 100+ Takes On Earth
Fotók: Máté Balázs
Nagyon fontos inspirációs forrás az életemben a filmművészet is. Kissé talán megszállott megközelítés, de szeretek hosszú ideig — akár egy vagy két éven keresztül — egy bizonyos országban vagy régióban készült filmeket nézni, ezen belül is sokszor egy-egy rendezőnek több filmjét nézem egymás után. Az egész 2020 körül kezdődött, amikor egy japán útra készülve hónapokig csak japán filmeket néztem (végül a covid és a lezárások miatt nem tudtam elutazni, de a filmek maradtak).
Tavaly és azelőtt főként magyar filmeket néztem, elsősorban az 1950-es évektől a rendszerváltásig tartó időszakból. A fentiekhez lazán kapcsolódva álljon most itt egy részlet az egyik kedvencemből, Bódy Gábor 1983-as Kutya éji dala című filmjéből. Lenyűgözött ennek a töredékes szerkezetű kultfilmnek a (láz)álomszerű, asszociatív nyelvezete, ahogyan a nyolcvanas évek magyar valóságának a figuráin keresztül próbál kapcsolatot teremteni a hétköznapi lét és valamiféle metafizikai dimenzió, kozmikus távlat között.
Végül az eltávolodásnak köszönhető nézőpontváltás témájánál maradva az utazást említeném meg, mint számomra nagyon fontos inspirációs forrást. Nagyon örülök neki, hogy lehetőségem nyílt néhány hosszabb utazást tenni különböző irányokba az elmúlt másfél évtizedben. Ezekben közös volt, hogy viszonylag nagy távolságokat öleltek fel, és kizárólag földön (néha vízen) közlekedve jutottam el egyik helyről a másikig. Az egyik ilyen, lassan tíz évvel ezelőtti útról egyébként éppen a Capa Központban volt lehetőségem kicsit mesélni:
Nagyon szeretem az ilyen lassú utazásokban az átmenetességet, ahogy az új állomáson csak kicsit változik a nyelv, az ételek, a tájak és az emberek. Szépen lassan viszont az ember egy teljesen más helyen találja magát, és nem is érti, hogyan került oda.
Ezt a fajta lassú változást és meghitt magányosságot szerettem nagyon Werner Herzog Jégben gyalogolni című naplószerű útleírásában, amit az előző félévben olvastam, amikor a MOMÉ-n a “gyaloglás, sodródás” témájával foglalkoztunk az akkor harmadéves fotós hallgatókkal. Herzog 1974 telén gyalogosan indul Münchenből Párizsba, mert úgy érzi, hogy ha eljut haldokló barátjához és mentorához, a filmkritikus Lotte Eisnerhez, akkor megmentheti az életét. A könyv ennek a háromhetes téli zarándoklatnak a feljegyzéseiből áll: fagyos tájak, elhagyatott falvak, testi kimerültség, hallucinációszerű gondolatok és töredékes megfigyelések váltják egymást. Nagyon sokban emlékeztetett ez a könyv a saját, fenti utamra, arra a kiszolgáltatottságra, amiért cserébe ugyanakkor erre az időre, úgy éreztem, hogy nagyon intenzíven tudtam kapcsolódni a világhoz.
És ha már roadtrip, akkor a szintén általam sokra tartott Wim Wenders Kings of the Road című filmjéből vett néhány állóképpel búcsúznék, egyúttal pedig nagyon szépen köszönöm a lehetőséget a Capa Blognak, és a figyelmet mindenkinek, aki követte az elmúlt néhány írást.
Wim Wenders: Kings of the Road (1976)
Máté Balázs | Instagram