A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.
Azt hiszem, az egyik legbonyolultabb kérdés számomra mindig is a kedvencek megjelölése volt. Ugyanis, ha belegondolok, nem feltétlenül egy-egy életműhöz kötődöm, hanem azokhoz az alkotásokhoz, amelyek valamiért mélyen megérintenek. És ugyanez igaz rám a festészet, a film, az irodalom vagy a zene területén is.
Az évek során ez a bizonyos “inspirációs térkép” folyamatos átalakuláson megy keresztül. Voltak alkotók, akik egy adott időszakban óriási hatással voltak rám, majd később háttérbe szorultak, míg másokhoz újra és újra visszatértek. És persze mindig akadnak olyan új felfedezések is, amik váratlanul fontossá válnak.
Talán éppen ezért vált az Instagram is a mindennapi inspirálódás egyik fontos felületévé számomra. Azon túl, hogy nem könnyíti meg a vizuális zaj kiszűrését, sőt, számomra mégis egyfajta folyamatosan bővülő inspirációs gyűjteményként is működik, ahol könnyen nyomon követhetem azokat az alkotókat és munkákat, amelyek éppen foglalkoztatnak.
Persze akad néhány olyan fotográfus, akiknek szinte a teljes munkássága hosszú évek óta lenyűgöz, és akikhez rendszeresen visszatérek. A jóval hosszabb listámról – a teljesség igénye nélkül – most csak néhány meghatározó nevet említenék: Helmut Newton, Diane Arbus, Elina Brotherus, Larry Sultan, Zhang Kechun, Alexander Gronsky, Julie Blackmon, Denisse Ariana Pérez, Puklus Péter.
Most néhány olyan kortárs alkotótól választottam képeket, akik az elmúlt években mély nyomot hagytak bennem, és akiknek a vizuális világa különösen közel került hozzám.
Denisse Ariana Pérez Agua című nagyszabású, folyamatosan bővülő sorozata szerintem azért különleges, mert egyszerre nagyon személyes és mégis univerzális. Nem egy lineáris történetet mesél el, hanem emlékekből, családi kapcsolatokból, identitásból és a vízhez kötődő szimbolikából épít fel egy érzékeny vizuális narratívát. A képekben folyamatosan jelen van a törékenység és az intimitás, de mégsem válik tolakodóvá.
Ken Herman Flower Man című sorozata számomra azért különösen érdekes, mert egészen érzékenyen kérdőjelezi meg a férfiasságról alkotott sztereotípiákat. A virágokkal dolgozó férfiakat úgy ábrázolja, hogy egyszerre sugároznak erőt és törékenységet, így a képek és a történet együttesen egy teljesen új nézőpontot kínálnak. Ez a projekt nemcsak vizuálisan ragadott meg, hanem egy olyan fotográfiai projektnek tartom, amely finoman, mégis hatásosan bontja le az előítéleteinket.
Ben Zank munkáit azért kedvelem, mert a hétköznapi környezetből kiindulva egészen szürreális, álomszerű világokat képes létrehozni teljesen manuális beavatkozásokkal. A valóság kifordításával, vagy újraírásával egyszerre meglepő, rendkívül szórakoztató és elgondolkodtató látványt teremt.
Olgaç Bozalp Leaving One For Another című sorozatának egyik legerősebb gondolata számomra az, ahogyan a hátrahagyott tárgyakon keresztül mesél az otthonról, az emlékekről és arról, hogy mit viszünk magunkkal egy új élet kezdetén. Különösen közel áll hozzám az a megközelítés, hogy az otthon nem csupán egy hely, hanem emberek, kapcsolatok, tárgyak, emlékek és személyes történetek összessége.
Irina Werning Las Pelilargas című munkája nagyon közel áll hozzám, mert a saját hosszú hajamhoz fűződő viszonyommal én is sokat foglalkoztam az évek során. A latin amerikai kultúrában a hosszú haj nem csupán egy feltűnő külső jegy, hanem generációkon át öröklődő kulturális örökség, identitás és a kötődés szimbóluma. Werning nem egyszerűen lefotózza ezeket a lányokat, hanem felkutatja a történeteiket, és megmutatja a közösség kollektív emlékezetét is.
Olgaç Bozalp, Ken Herman és Denisse Ariana Pérez említett albumai a saját fotókönyv gyűjteményemben is megtalálhatóak, előszeretettel lapozom fel őket, ha egy kis vizuális feltöltődésre vágyom.