A CAPA-NAGYDÍJ 2026 JELÖLTJEI: Váradi Viktor

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 2026-ban ismét meghirdette a Capa-nagydíjat. A díjat olyan alkotók vagy alkotócsoportok nyerhetik el, akik szakmailag megalapozott múlttal rendelkeznek, és korábban kiemelkedő tehetségről tettek tanúbizonyságot. A díj odaítélésével a Capa Központ hangsúlyozni kívánja elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek támogatása mellett, elősegítve az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezését. A pályázatra jelentkező fotográfusok közül májusban egy nemzetközi szakmai zsűri választotta ki azt az öt jelöltet, akik jogosultak díj elnyrésére. Interjúsorozatunkból részletesebben megismerhetik a nagydíj finalistáit, illetve pályaműveiket.

Ezúttal Váradi Viktorral beszélgettünk a Homokra épített házak című fotóprojektjéről.

Zachar Veronika: Hogyan és mikor kezdtél el foglalkozni a sorozat témájával? Mi volt az a személyes vagy szakmai kiindulópont, amely miatt ezt a témát választottad?

Váradi Viktor: Mondhatom azt, hogy szinte a kezdetektől fogva az egyik fő témám az Alföld, a Homokhátság, a táj és a benne élő emberek. 2003 környékén kezdtem el fotográfiával foglalkozni, kezdetben én is, mint a legtöbb autodidakta módon induló fotós, a természetet fotóztam. Mivel ekkor még a szülőfalumban éltem Csengődön, adta magát hogy a közvetlen környezetemet fotózzam. 2005-2007 között jártam a Gulyás Miklós által vezetett fotografus.hu Alapítványi Fotósikolába, az itt készített vizsgamunkám, a Hazánk nemcsak Budapest!,  egy fontos mérföldkő volt számomra. Ez egy szubjektív dokumentarista anyag volt a mezővárosi létről. (Egy Kiskunhalason talált graffiti felirat adta a címet.)  A legfontosabb kiindulópontnak azonban, ami ehhez a mostani sorozathoz elvezetett, a Covid 2020-as első hullámát tartom. 2008 óta élek Budapesten, és amikor kitört a világjárvány, és azt láttuk, hogy Olaszországban milyen karantén intézkedéseket hoztak, a bezártságtól való szorongásom miatt azt a döntést hoztam, hogy visszaköltözök a szülőfalumba az ott egyedül élő édesanyámhoz. Online tanítottam, és közben szabadidőmben újra elkezdtem kijárni a határba fényképezni. Két és fél hónapot éltem végül ismét így otthon, és ezt az időszakot arra használtam, hogy egyrészt újradefiniáljam a saját fotográfiai stílusomat, másrészt – talán a pandémia hatására – ekkor vált igazán fontossá számomra, hogy megértsem és feldolgozzam, mit tesz az emberiség ezzel a bolygóval, amin élünk. Ebből indult 2022-ben az ARANYHOMOK  sorozatom, ami egy sötét hangulatú disztópia lett a Homokhátságot sújtó klímakatasztrófa hatásairól. 2024-ben egy fotókönyvvel és egy önálló kiállítással lezártam az ARANYHOMOK anyagot, de tudtam, hogy a központi témát folytatni szeretném, újabb rétegeket kell még felfejtenem. Az önálló kiállítás után jött egy elakadás, úgy éreztem önismétlővé válik az anyag. Valamint, azt a fajta sötét és lelkileg is megterhelő negatív hangulatot sincs értelme már tovább vinni, ami az ARANYHOMOK anyagot jellemezte. Aztán megláttam Csengőd község Facebook oldalán egy bejegyzést, hogy lecserélik a víztorony víztartályát, és haza utaztam, mert úgy éreztem egy erős szimbolikus kép lehet a földön lévő elöregedett víztartály látványa. Elkészült a kép, visszajöttem Budapestre, és eszembe jutott, hogy a víztoronyról van apámnak is egy képe a nyolcvanas évekből. Előkerestem a negatívokat, és jobban átnézve őket jött a megvilágosodás, ebben lehet valami. Megpróbáltam apám régi falusi képeit a sajátjaimmal párhuzamba állítani. Apám halála után készítettem el az Előhívás sorozatomat, ami a hozzá és a fotogárfiához fűződő kapcsolatamat vizsgálta terápiás gyászmunka jelleggel. Itt már használtam az ő archív képeit, így azt éreztem, ez is egy logikus lépés, hogy most egy teljesen más szempontrendszer szerint  ismét az ő képeire reflektálva dolgozok. Innen pedig már csak egy szikra kellett, hogy felnyissam nagyapám fotó archívumát is, beépítsem az anyagba, és így több mint 80 évet lefedve tudjak vizsgálódni a saját családom történetén és képein keresztül.

Z.V.: Hogyan dolgoztál a projekt során? Mesélnél a munkamódszeredről, a fotózások folyamatáról és az alkalmazott technikákról?

V.V.: A munkafolyamat két fő részből állt, egyrészt a családi archívum feldolgozása, másrészt a terepmunka, saját fotóim elkészítése. Apám és nagyapám is amatőr fotósok voltak, a képeik 80-90%-a családi eseményeket örökít meg, például születésnapokat, nyaralásokat, de mindkettőjüknél van kb. 10-20% olyan fotó, ami ennél többről szól. A falu életébe nyerhetünk bepillantást, középületek, építkezések, vagy éppen árvizek jelennek meg ezeken a képeken, de nagyon izgalmasnak találtam azokat a fotókat is, amin saját földjeiket, házaikat, szőlő területeiket, szüreteket fényképeztek. Felállítottam magamnak egy keresési szempontrendszert, és ez alapján digitalizáltam a negatívokat camera scanning technikával egy középformátumú digitális kamera és makró közgyűrű segítségével. Számomra ez is egy fontos gesztus, hogy gyakorlatilag újra lefotóztam az ő általuk dokumentált látványt. A képeket utána teljesen szabadon kezeltem, egységesen a saját fotóimhoz igazítva 5:7 álló vagy 3:2 fekvő formátumra vágtam őket, gyakran akár fél képkockányi részt is elhagyva újrakomponáltam őket. Kezdetben inkább azt tudtam, hogyan nem szeretném majd ezeket a képeket együtt használni a sajátjaimmal. Nem szerettem volna ugyanabból a nézőpontból fotózott “akkor és most” képpárokat készíteni, csak nagyon indokolt esetben. Nem is egy időrendben, kronologikusan elmesélt történetként szerettem volna tálalni az anyagot. Inkább hangulati, formai, vagy tematikus kapcsolódások mentén fűztem össze a fotóinkat.

A terepmunka csillagtúra szerűen zajlott az elmúlt két évben. Nagyjából 2-3 heti rendszerességgel, illetve nyári szünetekben nagyobb gyakorisággal utaztam haza a faluban élő édesanyámhoz, és ezeket a látogatásokat kapcsoltam össze a fotózásokkal, jellemzően 2-3 napot ott töltve. A kiindulópont tehát mindig a családi ház volt, és onnan indultam el kerékpárral fotózni a szélrózsa minden irányába. Mindig valamilyen határozott célt tűztem ki. Itt felnőve a helyismeret nem okozott problémát, és rengeteg olyan helyszínre mentem el, amihez valamilyen személyes gyerekkori emlék kötött. A kerékpáros fotós túrák előnye, hogy lassabb tempójú, mint az autóval történő mozgás, így nagyobb teret ad a menet közbeni szemlélődések és véletlen találatoknak, ugyanakkor nagyobb távolságot tudok megtenni mintha gyalog mennék. A legtöbb képet előre elterveztem, tudtam, hogy fel akarom keresni anyai nagyszüleim elhagyatott tanyáját, vagy a Sotlszentimre határában álló Csonka-tornyot, a Tabdi határábán lévő egykori KISZ építőtábort, stb. Jellemző rám az is hogy ha valamit nem tudtam az elképzelt fényviszonyok között lefotózni, akkor többször visszatértem ugyanoda. Közben nyitott szemmel járva jöttek az olyan találatok, mint a rendőrség épületén kint hagyott megtépázott Európai Uniós zászló, vagy egy kidőlt fa ágai. Azt is elterveztem, hogy szeretnék fotót készíteni egy homokfelhőt felverő földmunkát végző traktorról is, de ezt célirányosan nem tudtam megtalálni, abban azonban biztos voltam, hogy ha elég időt töltök kint terepen, előbb utóbb szembe fog velem jönni.         

Z.V.: Kik voltak azok, akik valamilyen formában hozzájárultak a projekt megvalósulásához? Születtek-e olyan kapcsolatok vagy együttműködések, amelyek meghatározóvá váltak?

V.V.: Alapvetően egyedül dolgoztam, és emberalakok is inkább csak az archív képeken jelennek meg, de a fotózások során sokszor tértem be a környező falvak kocsmáiba egy-egy kávéra vagy szódára felfrissülni. Itt izgalmas beszélgetésekbe csöppentem, illetve hasznos tippeket is kaptam helyszínek tekintetében. Jóleső érzés volt, hogy a második harmadik alkalom után már megismerték, érdeklődtek, merre és mit megyek fotózni. Ki kell azonban név szerint emelnem Földi Istvánt, aki a szülőfalum, Csengőd helytörténetét kutatja szenvedélyesen. A Facebookon üzemeltet egy Csengődi képtár nevű csoportot, ami egy, a Fortepanhoz hasonló helyi közösségi fotó- és kép archívum. Rengeteg inspirációt merítettem innen is. Emelett István a helyi művelődési házban tart rendszeresen helytörténeti előadásokat, klub foglalkozást, amit szintén nagyon hasznosnak tartok, bár sajnos csak egy alkalommal tudtam rá személyesen elmenni. A történelmi információk átadásán túl ő volt a segítségemre abban is, hogy engedéllyel bemehessek fotózni az egykori Aranyhomok Szakszövetkezet pincéjébe, vagy az akasztói Stadler stadionba. Emelett szerencsés vagyok, mert a munkámban családom támogatását is élvezem. Apám és nagyapám már nincsenek köztünk, így kérdéseket nekik feltenni már nem tudok, de a képeikkel való foglalatosság teret ad annak is hogy gondolkodjak az ő életükről is, felidézzem a hozzájuk kötődő emlékeimet.          

Z.V.: Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást a sorozat készítése során?

A legnagyobb kihívást talán a természet erőivel való küzdelem jelentette. Az elmúlt két évben kb 10 defektet köszönhetek a kerékpárosok rémálmának nevezett királydinnyének. Sok olyan helyszínre mentem el fotózni a környező tanyavilágban, ahová csak dűlőutakon keresztül lehet eljutni. Az elmúlt évek aszályos időszakai miatt ezek az utak már sem kerékpárral sem személyautóval nem járhatóak, fáradtságos és izzasztó feladat a kerékpárt és a felszerelést keresztül tolni ezeken a futóhomokos földutakon kilométereken keresztül, de mindig ott van a cél a szemem előtt. Az idei extrém meleg nyáron mindenki szó szerint a saját bőrén tapasztalhatta meg a klímaváltozás hatásait, az Alföldön kint tartózkodni a napon szinte elviselhetetlenné vált. A kedvezőbb fényviszonyok miatt eleve jobban szeretek a korai reggeli, hajnali, késő délutáni szürkületi időszakban, vagy felhős, borongós időben fotózni, de idén sokszor még ilyenkor is elviselhetetlen volt a hőmérséklet, több fotózásomat halasztottam el emiatt.        

Z.V.: Mennyiben változott a viszonyod a témához a munka előrehaladtával?

V.V.: Egy ilyen több éven keresztül készített fotósorozat esetében mindig értelemszerűen menet közben formálódik az anyag, változnak az arányok, hangsúlyok, az adott hangulatom, életesemények is befolyással vannak rám, és ezáltal a képekre is. Viszonylag korán leraktam a sorozat pilléreit. Azt tudtam, hogy ezúttal nem csak a klímaváltozásról akarok mesélni, sokkal inkább a mélyebb összefüggésekre akartam koncentrálni: a térség demográfiai változásaira, az elmúlt száz év történelmére és a politikai berendezkedések emberre gyakorolt hatásaira, a mezőgazdasági viszonyokra, a régiót meghatározó szőlőtermesztésre, és nem utolsó sorban saját családom itt megélt privát történetére.

Apai nagyszüleim háza a falu központjában állt, nagyapám vegyeskereskedést üzemeltetett, de az államosítás időszakában bolt tulajdonosból alkalmazott lett. Az ő sarki házukban éltünk közösen, velük és szüleimmel egészen tíz éves koromig. Nagyszüleim halála után a ház lakatlan lett, kereslet hiányában eladni nem lehetett, végül az önkormányzat vásárolta meg, de addigra már annyira leromlott az állaga, hogy 2023-ban eldózerolták. Anyai nagyszüleim tanyája, amit nagyapám saját kezével épített, a falu határában állt, nagyanyám még életében eladta és a faluba költözött, az új tulajdonosa egy egyedülálló idős asszony több mint tíz éve meghalt, azóta ez a tanya is elhagyatott, közel a teljes összeomláshoz. Ide 2020 óta évi rendszerességgel visszajárok fotózni, és dokumentálni ezt a lassú enyészetet. Anyám megözvegyült nyugdíjasként egyedül él az apám unokatestvérétől megvásárolt családi házban, a falu központjában. Ez a három ház, romjaik, hűlt helyük, vagy az archív képeken őrzött emlékük számomra az egyik leghangsúlyosabb részét adják a fotósorozatnak. A címadásban is ez játszott szerepet. A privát képek használata, és azoknak a helyszíneknek a fényképezése amihez gyermekkori emlékek kötnek, óhatatlanul is egy kissé szentimentális és nosztalgikus hangulatot árasztanak, de igyekeztem balanszban tartani a privát emlékezést és az univerzális mondanivalót. 

Z.V.: Milyen terveid vannak a projekt folytatására?

V.V.: 2015-től kezdődően ez a negyedik olyan hosszú távú fotós projektem, aminek kezdettől fogva úgy álltam neki, hogy a végterméke egy fotókönyv lesz. Ahhoz a fajta történetmeséléshez és narratívához amit a munkáimban használok, úgy érzem a fotókönyv műfaja áll a legközelebb, ez a legtökéletesebb megjelenési formája. Talán pont emiatt működik számomra az a munkamódszer is, hogy már rögtön az elejétől kezdve, ha megvan az első 8-10 kép, már el is kezdem könyv formátumba szerkeszteni, kialakítani a sorrendiségeket, egymás mellé rendelni képeket, kitalálni az elejét és végét, és így látom, hogy hol vannak még hézagok, hol milyen jellegű képekre van még szükségem, hogy összeálljon a történet. Természetesen menet közben nagyon sok kép kikerül, vagy visszakerül, esetleg helyet változtat, készítek egy új képet, amit jónak ítélek meg, de mégsem találja meg a helyét az anyagon belül. A könyv formátum azt is megengedni, hogy egy kép, ami önmagában a falon nem sokat mond, a könyvön belül erős, szerves részévé válik a sorozatnak. Ebben a folyamatban most ott tartok, hogy van még a fejemben 2-3 fontosnak tartott kép, amit a következő hetekben szeretnék elkészíteni, és utána véglegesíteni szeretném az album tervet, hogy elkészülhessen belőle az első kézzel fogható dummie verzió. Bízom benne, hogy ezúttal sikerül majd a munka szélesebb publikáláshoz kiadót is találnom.     

Váradi Viktor | Web | Instagram

A Capa-nagydíj jelöltjei 2026-ban a Depth of Field Narrative Group – DNG (Balázs Zsolt és Sióréti Gábor), Melegh Noémi Napsugár, Pályi Zsófia, Sivák Zsófia, valamint Váradi Viktor. A shortlistre került alkotók és az alkotócsoport munkájuk elismeréseként fejenként 500 ezer forint díjazásban részesülnek.

A verseny második fordulójában, 2026 októberében a döntősök egy nyilvános, angol nyelvű prezentáció keretében mutatják be és ismertetik munkájukat a szakmai zsűri előtt, közvetlenül ezután derül fény a Capa-nagydíj 2026 nyertesének kilétére is. A fődíjas a rangos elismerés mellett 2,5 millió forint pénzjutalomban részesül, valamint 2000 eurós támogatást kap projektje külföldi bemutatására, amelynek 2027-ben a bécsi Krinzinger Schottenfeld Galéria ad otthont.

A Capa-nagydíj zsűrijének tagjai 2026-ban:

David Campany – kreatív igazgató, International Center of Photography
Wiktoria Michałkiewicz – művészeti és kulturális menedzser, a REZO ügynökség alapítója
Sopronyi Gyula – fotográfus
Szombat Éva – fotográfus
Manfred Wiplinger – igazgató, Galerie Krinzinger (Bécs, Ausztria)

Közreműködő:
Virágvölgyi István – kurátor, a Capa-nagydíj titkára

A díjról, a 2026-os jelelöltekről és pályaműveikről az alábbi linken még többet megtudghat: https://nagydij.capacenter.hu/

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük