A hónap alkotóját, Gőbölyös Lucát arra kértük, hogy szubjektív szempontból mutasson be a számára fontos vagy az utóbbi időben a figyelmét felkeltő alkotót, alkotást, illetve hogy egy, a fotóhoz nem kapcsolódó kedvencét is ossza meg.
„A művészet a mi fegyverünk. A kultúra pedig az ellenállás egy formája.” (Shirin Neshat)
Most olvastam a hírt, hogy az ismert iráni emberi jogi ügyvédet és jogvédőt, Nasrin Sotoudeh-t harminchárom év börtönre és száznegyvennyolc korbácsütésre ítélték.
„Nasrin Sotoudeh annak szentelte az életét, hogy megvédje a nőket és szembeszálljon a halálbüntetéssel. Elképesztő, hogy az iráni hatóságok emiatt akarják börtönbe küldeni. Elítélése is csak megerősíti, hogy az iráni rezsim a nők jogainak egyik legkegyetlenebb elnyomója a világon” – mondta Philip Luther, az Amnesty International közel-keleti és észak-afrikai kutatási és támogatási igazgatója.
Ez a legdurvább jogvédő elleni ítélet az elmúlt évek során Iránban, ami azt sugallja, hogy a hatóságok magasabb fokozatba kapcsoltak a jogvédők elnyomásában. Ezért döntöttem úgy, hogy a sok, általam kedvelt alkotónő közül az iráni származású Shirin Neshatot emelem ki, akinek az egész életműve nagyon inspiráló.
Shirin Neshat (1957) világhírű, New Yorkban élő képzőművész, aki pályafutását fotókkal kezdte, majd kétcsatornás videomunkákat kezdett el készíteni, melyek az iszlám világ társadalmi berendezkedésére, az elnyomásra, a kiszolgáltatottságra, az iráni nők helyzetére reflektálnak.
Először egy filmet szeretnék ajánlani tőle, a Nők férfiak nélkül című művet, amely esetében egyértelmű, hogy képzőművész rendezte és hogy emigrációban készült. Első kiemelkedő nagyjátékfilmjében Shirin Neshat egy honfitársa betiltott regényét filmesítette meg – a filmet Iránban betiltották, mivel túl szabadon értelmezi a női egyenjogúságot.
A rendezőnő gyönyörű, mély értelmű képeket teremt, amelyeken keresztül a dialógusok mankója nélkül meséli el az 1953-as iráni eseményeket keretbe foglaló négy nő történetét, akik lemondva a világról, amely világ a férfiak világa, elvonulnak egy édeni kertbe, ami talán valós, talán képzeletbeli, hiszen a rendezőnő magától értetődő természetességgel ötvözi a realista és a szürreális elemeket. A varázslatos kert, ahol begyógyulnak a testi-lelki sebek, egyaránt lehet az újrakezdés rövid időre megvalósuló, majd eltünő lehetősége éppúgy, mint az éden, a halál utáni élet helye.
Szintén Neshat nevéhez kötődik a legutóbbi Velencei Biennálé számomra legmeghatározóbb munkája. A Museo Correrben kiállított The Home of My Eyes portréit nem csak a gyönyörűen, sűrű sorokban átszelő kalligráfiák teszik különlegessé.
Az ötvenöt közeli portré Azerbajdzsánban készült, mert a művészt az ország a saját hazájára emlékezteti vallási és etnikai sokszínűsége miatt. A különböző korú és nemű modellek egyformán fekete háttér előtt ülnek, feketébe vannak öltöztetve, mozdulataik, kéztartásuk El Greco festményeit idézik.
Shirin Neshat beszélget velük a haza és az otthon fogalmáról, így ezek a személyes vélemények kerülnek a képekre, hozzáadva Nizami Ganjavi, egy tizenkettedik századi iráni költő sorait, aki a mai Azerbajdzsán területén élt. Neshat gyönyörű fotográfiái magukba zárják a művész vágyakozását saját otthona után, ahová alkotói munkássága miatt jelenleg nem térhet vissza.
Végül pedig zene: munka közben egy régi kedvencemet hallgatom, mert nem vonja el a figyelmemet, de inspirál és ébren tart, ez pedig nem más, mint a De-Phazz.
A német banda zenei stílusát sok mindennek nevezték már (nu jazz, electro swing), de lényegében arról van szó, hogy a dzsesszt és a funkyt keverik, miközben némi gépzenét is vegyítenek ebbe a számomra élvezetes elegybe. A nevük a Destination Phuture Jazz rövidítése.