Nagy András érzékeny látásmódját elsősorban operatőri munkásságából – többek között a Bibliotheque Pascal, a Fehér tenyér vagy az Örök tél című filmekből – ismerhetjük. A mozgóképes munkák, a konstruált látványok létrehozása mellett egy szabadabb, sajátos fotográfiai univerzumot épít. Chrono című, első egyéni kiállítása az elmúlt két-három évben készült fényképeiből mutat be válogatást a Capa Központ Project Room termében – ebből az alkalomból kérdeztük.
Gellér Judit: Amikor operatőrként dolgozol filmeken, csapatmunkában, számos kívánalomnak és kötelezettségnek kell megfelelned. Fotózáskor mennyiben más a szándékod, az attitűd, ahogy használod a médiumot?
Nagy András: Abból indulnék ki, hogy a filmkészítés – speciálisan, amiket én készítek, a játékfilm – egy konstrukció. Van egy forgatókönyv, amiből a rendező és a produkció különböző tagjai által közösen egyeztetve meghatározott dolgokat építünk fel. A fotográfia számomra pedig azt jelenti, hogy észreveszem azokat a már létező konstrukciókat, amik egy adott pillanatban megjelennek körülöttem. A kettő úgy hat egymásra, hogy az a fajta reakció, amit a fotográfiában látok – hogy éppen akkor és ott megtörténik, létrejön egy konstrukció –, az egy teljesen jelen idejű dolog, ezért tudok a filmes konstrukciókban, az előre eltervezett világban szintén egy ilyen jelenidejűséget megteremteni. Tehát úgy ránézni a dologra, minthogyha az éppen abban a pillanatban jött volna létre.
Vagyis azt is lehet mondani, hogy amikor filmet készítesz, kontrollált körülmények között dolgozol, a látványok előre meghatározottak, kidogozottak. Ehhez képest a fotózáskor a véletleneknek van nagyobb hangsúlya, nem?
Pont ez az a dolog, amibe nem szeretnék belecsúszni a filmkészítés terén, hogy olyan sok anyag és ember vesz körül, olyan sok megfelelési kényszer van egy adott esetben, hogy a filmkép, ami megszületik, azon ne azt érezd, hogy kontrollált. A fotográfia abban segít, hogy egy abszolút pontosan felépített konstrukcióban hogyan tudjak nagyon gyorsan reagálni valamire, mintha éppen ott történne, mintha az egy dokumentumfilmnek lenne a jelenete, miközben ott a sok lámpa, a sok ember, sok előkészítés előzte meg, mégis legyen valami frissessége, valami azonnalisága a dolognak. A filmekbe tehát azokat a teljesen ad hoc, improvizatív jellegű dolgokat próbálom belevinni, amik a fotográfiának a jelenidejűségéből, a kontrollálatlanságából származnak. A fotóban a véletlen érdekel. Nem nyúlok bele semmibe, senkinek nem mondok semmit.
A fotókat – főként a Chrono kiállítás képeit – forgatásokon készíted inkább, vagy olyankor, amikor meglátsz valami érdekeset?
Egyre jobban érdekelnek azok a dolgok, amik nem olyan nagy dolgok. Ahol nem robban fel a léghajó. Egy utcasarok, egy bokor, vagy amikor valaki éppen hátat fordít. Az ilyen finom, kis egyszerű dolgok. Van, amikor nagyon könnyen rá tudok hangolódni és van, amikor egyáltalán nem. Általában, amikor filmet forgatok, nehezen tudok más dolgokra ráhangolódni. A múltkor kiszámoltuk, hogy egy negyvennapos forgatás alatt több mint négymillió kockát készítünk. Utána elég nehéz egyet csinálni.
Van olyan is, hogy van valami konkrét elképzelésem, például elmentem Zuglóba, ahol felnőttem és sok időt töltöttem gyerekkoromban. Azokat az összefüggéseket figyeltem, hogy milyen volt ott csavarogni, megélni főleg a nyarakat, és mit tudok visszahozni azokból az érzésekből, amiket gyerekként megéltem. Ekkor koncentráltan Zugló bizonyos részeit jártam be. De van, hogy csak előveszem a gépet és készítek egy kockát valamiről. Nincs ebben szabály, azt a pillanatot keresem, amikor egy vagyok azzal, amit lefényképezek és igazából tulajdonképpen szinte lényegtelen, hogy mit fotózok le, hogy mi van azon a képen.
Filmkészítéskor a rendező és a stáb eldöntheti, hogy hány másodpercet vagy percet szán egy-egy jelenet megmutatására. A fotónál ez ugye kicsit másként van, hiszen a néző maga választhatja meg, hogy mennyi időt tölt a kép nézésével és ez a saját idő más kapcsolódási módot eredményez. Van, ami felett elsiklik a figyelme, van, amivel órákat is el tud tölteni: történeteket kreálhat hozzá, elképzelheti, hogy mi volt előtte, utána. A fotóiddal van történetmesélési szándékod? Azért kérdezem, mert sok fotód olyan számomra, mintha egy-egy film jelenete, kiragadott része lenne.
Nagyon ritkán fordul csak elő, hogy egy fotográfiát készítek. Minden esetben folyamatként tekintek a képeimre, és úgy gondolkodom bennük. Folyamat és nem sorozat – ez nagy különbség. De mivel nincsen olyan konstrukció – mint egy forgatókönyv esetében –, ami szerint felépítek egyet, ezért elkapok egy-egy dolgot, ami az élet része. És ezek sokszor az életnek nem a kiemelt részei, mint a házasság, a születés, a halál, hanem a kedd vagy a péntek. Reggel, vagy bármi más lehet. Utána pedig egymás mellé rakom ezeket a képeket és azt kezdem el figyelni, hogy hogyan hatnak egymásra, egymás mellet, egymás után – milyen jelentéssel bír, milyen érzéseket okoz, milyen struktúrát eredményez és ekkor alakul ki valamiféle ritmusképlet az egészben, de ez viszonylag szabadon van kezelve. Ezek szabad kompozíciók.
A múltkor úgy fogalmaztál az egyik fotódról, hogy ritkán kerülünk párbeszédbe egy bokorral. Te folytatsz párbeszédet a lefényképezett dolgokkal? Vannak olyan képeid, amiknek nagyon meditatív hangulata van, ezt érezni belőlük.
Van olyan, hogy eltöltök nagyon sok időt valahol, mondjuk egy mező szélén. Azt megfigyeltem magamon, hogy ha felemelem a fényképezőgépet és elkezdek gondolkodni azon, hogy mi az, amit lefényképezek, akkor már nem szabad lefényképeznem, akkor leengedem a gépet. Maximum annyit gondolkozom, hogy a technikai beállításokat elvégezzem. Lehet, hogy előtte egy órát sétálgatok ott, de az expozíció pillanata azonnali.
Akkor inkább érzéseket közvetítesz a képeiddel.
Igen, de ez is a célja a dolognak, ha lehet ilyet mondani.
Mindig a jó érzésű dolgokat fényképezed?
Nem, de nem szeretem a szélsőséges dolgokat. Leginkább azt szeretem, amikor nincs eldöntve. Kell, hogy legyen valamilyen érzés, de ez nem a jó és a rossz tengelyen mozog, hanem az az érzés lehet egy eufória vagy boldogság, vagy lehet fájdalom vagy szomorúság, de nem lehet azt mondani a szomorúságra, hogy az rossz. A szomorúság az szomorúság, a boldogság az boldogság. Próbálom magam kinevetni és távol is tartani attól, amikor állítok valamit, hogy az így, vagy úgy van. Mert mi van, ha nem úgy van?
Ez a kétkedés szerintem egyszerre lírai és filozofikus.
Van kétkedés is, de inkább megújulás. Az állításoktól poros leszel egy idő után. A megújulás mindig jár valami széllel, energiával, ami jó neked is, meg a környezetednek is. A jól bejáratott szokásainktól nehéz megszabadulni.
Vannak visszatérő motívumok a képekben. Az egyik ilyen motívum az autó. Az autókat a fényképeiden olyannak látom, mintha élettel telítenéd meg őket, antropomorfizálnád őket. Tekinthetünk rájuk úgy, mint portrékra vagy életképekre?
Persze. Az egyik legerősebb reflexió számomra, ami a társadalmat tükrözi. Sokszor lehet olyat látni, hogy valaki rettenetes körülmények között lakik, vagy legalábbis úgy, ahogy nem kellene, de ott áll a háza előtt a sokmilliós autó. Fontosabb neki, mint az, hogy hogyan él. Másrészről pedig az autók nagyon pontosan elhelyezik időben a dolgokat. Például, hogy formailag hogyan gondolkodnak az emberek, hogy mennyire lekerekített, milyen kiszögellések vannak, mik fontosak. Például, ha az 1900-as évek elején készült képeken Ford T-modelleket nézünk, akkor is láthatjuk, hogy hogyan gondolkodtak az emberek. Ezért igen, mondhatjuk, hogy megjelennek arcképek benne.
A képeket #-el és nyolc számmal nevezed el. Mit jelentenek?
Az első két szám az évet, a második két szám a hónapot, a harmadik kettő, hogy abban a hónapban hányadik tekercs film, az utolsó kettő pedig a kockaszám.
Miért fontos az analóg technika számodra?
Mert nem lehet visszanézni azonnal, tehát a kép a fejedben történik meg. Ma már mindent lehet használni, de hozzám ez áll közel, mert az expozíció pillanatában együtt tudok lenni vele, van egy ismeretem arról, hogy amikor megnyomom a gombot, akkor az hogyan transzformálódik arra az anyagra, amit használok. A főiskolán sokat gyakoroltam, megvan az anyagismeretem. Az analóg technikán szocializálódtam, azzal tudok úgy dolgozni, hogy nem kell gondolkodnom rajta. Nem használok sok anyagot, színesben az Ektachrome-ot, fekete-fehérből is csak néhányat, alacsonyabb-magasabb érzékenységűt, fényviszonyoktól függően. Filmre fényképezek, viszont az utómunka digitális: dobscannert használok és fineart nyomtatóval pigment nyomatokat készítek. Nagyon izgatnak a különböző papírok, minél egyszerűbb, annál jobb.
És van két nagyon helyes történetem is, ami eszembe jutott arról, hogy miért analóg. Az első találkozásom a fényképezéssel úgy volt, hogy a nagyapám, aki egy klasszikus polihisztor ember volt, a reál- és a humántudományok egyaránt érdekelték, hobbi szinten foglalkozott fotográfiával és megtanított előhívni. Emlékszem, hat-hét éves lehettem, amikor egyik nap elment otthonról, volt egy tekercs filmem és arra gondoltam, hogy előhívom egyedül, mire hazaér. Megcsináltam mindent, ahogy kellett és nagyon büszke voltam. De egy idő után olyan furcsa lett a tekercs, elkezdett sötétedni és halványodni és egy idő után eltűnt, mert elfelejtettem lefixálni. Azt a lépést kihagytam. Jelentős dolog volt az életemben, hogy az a tekercs eltűnt. Valahogy úgy gondolok erre, hogy azóta is azt az egy tekercs filmet szeretném fixálni. Azt a lépést betartani.
A másik történet, ami hasonlóan fontos, az főiskolás koromban történt, amikor sokat jártam Lengyelországba. Tél volt. Borzasztó hideg és nem volt fűtés a vonatban, össze voltunk zsúfolódva, én az ablak mellett ültem, velem szemben pedig egy tízéves forma, angyalarcú kisfiú ült ütött-kopott bekecsben. A párás vonatablakból jött a szórt, lágy fény – ahogy az meg van írva – cigiztek is, füst volt, nagyon sejtelmes volt az egész és egyszer csak ennek a fiúnak a kabátjából előkandikált egy pici kis kutya. És katt. És érzed, hogy megcsináltad életed képét, mert húszévesen mi mást érezhetnél, mint, hogy megcsináltad életed képét? Nincs tovább fotótörténet, kész, megvan. Amikor hazaértem kipakoltam mindent a táskámból és hallottam egy kattanást, de pakoltam tovább. Később, ahogy a kezembe került a kazetta azt vettem észre, hogy lepattant a teteje és kiesett a film, amin ez a kocka volt. Fényt kapott, tönkrement. Amikor dolgozom filmekben vagy fotózok, nagyon sok kockát csinálok, és egy csomóra nem emlékszem. De erre a képre mindig emlékszem. Ez soha nem fog elmúlni. Pedig valószínű, hogy ha meglenne az a felvétel, akkor egyáltalán nem érdekelne és talán el is felejtettem volna, de így örökké őrzöm azt a pillanatot.
Nem emlékszel, hogy jutottunk oda a múltkor, amikor beszélgettünk, hogy az élet ezekből a lényeges és lényegtelen részekből tevődik össze? Valahogy ez volt a konklúziónk a fényképeidről.
Jelentős és jelentéktelen. Nem emlékszem. Az is egy folyamat része volt. Látod, nincsenek nagy állításaink. És nekem ez tökre tetszik. Ha mindig arra várunk, hogy a nagy dolog, a kiemelt pillanat, az ünnep eljöjjön, akkor elmegyünk az élet mellett. Ha sikerül megteremteni a nem kiemelt pillanatokban ugyanazt az érzetet, mintha ünnep lenne, na, az klassz, mert akkor az azt jelenti, hogy jól élsz, és jól érzed magad az életben. És akkor azt le is lehet fényképezni. Tehát tulajdonképpen mégis kiemelt dolgokat fényképezek. (nevet)
Az interjút Gellér Judit kurátor készítette.