A hónap alkotóját, Gőbölyös Lucát arra kértük, hogy szubjektív szempontból mutassa be a számára legfontosabb fotográfusokat, azokat, akik nagy hatással voltak rá és látásmódjára.

„Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának.” (Susan Sontag)

Fiú ikertestvéremmel együtt művészcsaládba születtünk, ismert színészek, képzőművészek jártak hozzánk, színes, vidám, főleg felnőttekkel teli környezetben nőttünk föl. Azonban a szüleink nagyon féltettek bennünket, ezért nem mozoghattunk, nem teremthettünk kapcsolatokat ezen az értelmiségi, művészi közegen kívül. Nem ismertük igazán a világot. Nagy változás volt az életemben, hogy a Kisképző fotográfia szakának elvégzése után egy évet Párizsban tölthettem mint fotós asszisztens. Az ítélkezés nélküli elfogadást, a kíváncsiságot, a minden típusú másság tiszteletben tartását ennek az évnek is köszönöhetem.

Ebben az értelemben nagyon hasonlónak éreztem magam Diane Arbushoz, akit a zárt közegéből való kikerülés tett ilyen kíváncsívá. Bár én az emberekben, vele ellentétben, a szépséget látom meg, munkáit nagyon szeretem, és a másikhoz tisztelettel való odafordulását, azt hiszem, magam is gyakorolom, amikor fényképezek. Az általa kiválasztott emberekhez egy őszinte „milyen csodálatos maga, lefényképezhetem?” kérdéssel ment oda. S bár modelljei ritkán szépek a szó klasszikus értelmében, sosem csúnyák, és nagyon emberiek.

„A fénykép egy titokról készült titok. Minél többet mutat, annál kevesebbet árul el.” (Diane Arbus)

A második fotográfusnő, akit megemlítenék, Cindy Sherman, pontosabban a legelső ismert, az Untitled Film Stills című sorozata. Sherman egész gyermekkorában külünböző karakterek figuráit alakította, így szerette volna jóval idősebb testvérei és szülei figyelmét elnyerni. A művész úgy nyilatkozik saját munkájáról, hogy szexuális bizonytalansága miatt bújt olyan nőtípusok bőrébe, melyek kipróbálását konzervatív neveltetése nem tette lehetővé.

A sorozatát az akkor még a várban lévő Ludwig Múzeumban láttam 1998 nyarán, amikor visszajöttem Brightonból, ahol egy képzőművészeti kurzusra jártam. Rendkívül nagy hatással volt rám, hogy milyen magabiztosan szerepel saját képein, hogy milyen ügyesen „használja” magát mint modellt. Akkoriban én még nem „dolgoztam magammal” a munkáimban.

Fantasztikusnak találtam, ahogyan megidéz egy-egy filmet anélkül, hogy konkrétan hivatkozna az őt inspiráló filmekre, filmbeli karakterekre. Persze ma már szinte közhely, legalábbis a feminista irodalomban, hogy a képeken szereplő kiszolgáltatott vagy elesett, esetleg naiv karakterek, filmhősnők a férfi nézőpont, „férfi tekintet” (male gaze) termékei, a férfi nemi vágy tárgyai.

A harmadik fotográfus pedig, aki fontos számomra, a fiatalon elhunyt Corinne Day. Engem nem a divatfotói fognak meg, hanem a Diary című sorozata. A sorozat, amit aztán könyv formájában is kiadtak, 1990-től kezdve tíz évet mutat be az alkotó életéből, egészen a betegsége miatt bekövetkező haláláig.

Day képeit a londoni Photographer’s Galleryben láttam 2000-ben. Mélyen megérintett az a kötetlen fogalmazásmód, ami ellene ment mindannak, amit addig tanultam, valamint az, hogy a képein megjelenő barátságok mélyebbek, intimebbek, és egyben tragikusabbak is, mint amilyenek az én valóságomban léteztek akkor.