A Robert Capa Aranyérmet a Tengerentúli Amerikai Hírügynökség alapította a magyar származású háborús fotográfus, Robert Capa tiszteletére. A díjat 1955 óta minden évben átadják „a legjobb publikált fotóriportnak, amely kivételes bátorságot és vállalkozó szellemet kíván”. Sorozatunkban bemutatjuk a díj eddigi neves nyerteseit.

A bejegyzésben látható képek egy része a nyugalom megzavarására alkamas lehet!

Larry Burrows 1965-ben másodszor kapta meg a Robert Capa Aranyérmet (első alkalommal 1963-ban) bátorságának és képességeinek bizonyságaként. A fotográfus Egy bátor legénységgel egy halálos repülésen című anyaga a Life magazin 1965. április 16-i számában jelent meg. „A képei, amelyek egy Vietnám felett repülő helikopter fedélzetén készültek, kiválóak, a történet követése ügyes és riporteri szempontból kivételes, továbbá a rendkívüli bátorsága teljesen nyilvánvaló” – szólt a hivatalos indoklás a díj odaítélésekor.

Fennállása során a Life a huszadik század legnagyobb fotóriporterei által készített fotóesszék tucatjait publikálta. Ezek közül azonban csak nagyon kevésnek sikerült a nyers intenzitás és a technikai zsenialitás olyan erőteljes hatását kombinálnia, mint az Egy menet Yankee papa 13-mal című sorozatnak, amelyet általában a vietnámi háborúban készült egyik legjelentősebb fotográfiai dokumentumként tartanak számon. Burrows az amerikai katonák mindennapi tapasztalatát örökítette meg a földön és a levegőben, egy rohamosan fokozódó háborúban. A fotóriporter képei egy 1965. március 31-i szerencsétlen helikopterküldetésre fókuszáltak. A képeket két héttel később a Life magazin közölte.

Ahogy a Life írta, Burrows „1962 óta tudósít a vietnámi háborúról és számos helikopteres harci küldetésen repült. Ezen a napon [a huszonegy éves csapatvezető James] Farley gépével ment – és mindketten azon gondolkodtak, hogy a misszió egy gond nélküli sétarepülés lesz, vagy inkább, ahogy egyre több alkalommal az elmúlt hetekben, a vietkongok készen állnak és harminc kaliberes géppuskákkal várják majd őket. Néhány percen belül Farley és Burrows megkapták a választ”.

Burrow lenyűgöző képeit egy élénk, zsigeri írás kísérte, a fotográfus szavainak átirata, amely nem sokkal a küldetés után hangzott el: „A vietkongok, akik a a fa vonalában ástak, csak arra vártak, hogy a leszálló körzetbe érjünk. Olyanok voltunk, mint az ülő kacsák, és az elsöprő kereszttűz halálos volt. A telefonon keresztül az egyik pilóta felhívta Ewers ezredest, aki a vezető gépen volt: »Ezredes, lőnek ránk!« Jött vissza a válasz: »Mindannyiunkat lőnek. Ha a géped még repül, siess.«
Ezt tettük – folytatta Burrows –, visszasiettünk egy felvevőponthoz egy másik csapat katonáért. A következő leszállópályához való közelítésnél a pilótánk, Peter Vogel kapitány, kiszúrta a Yankee Papa 3-mat a földön. A motorja még ment és a propellerek forogtak, de a géptest nyilvánvalóan bajban volt. »Miért nem emelkednek fel?« – morogta Vogel a telefonba. Aztán letette a gépünket a közelben, hogy lássuk, mi volt a gond.

[A huszonegy éves géppuskás Wayne] Hoilien egy másodperc alatt géppuskatűzzel árasztotta el a vietkongok helyeit a tőlünk balra lévő fa vonalában. Lövedékek lyuggatták ki az ülésének bal és jobb oldalát. A plexiüveget kilőtték a pilótafülkéből és az egyik vietkong golyója súrolta a pilótánk nyakát. A rádiónk és a eszközeink nem működtek. Másztunk és másztunk gyorsan, hogy kijussunk innen. Hoilien még mindig lőtt a fa vonalában.

Amikor a Yankee Papa 13 végre kikerült az ellenség tűzvonalából, Farley és Hoilien ott hagyhatták a géppuskáikat, és elláthatták a Yankee Papa 3 két sérült emberét. A másodpilóta, James Magel hadnagy rossz állapotban volt. Amikor Farley és Hoilien meglazították a ruházatát, egy nagy sebet fedeztek fel a hónalja alatt. Magel arca fájdalmat jelzett, és az ajkai egy kissé mozogtak. De ha mondott is valamit, azt elnyomta a helikopter zaja. Sápadt volt és azon tűnődtem, meddig bírja. Farley elkezdte bekötözni Magel sebét. Az ajtónyílásból jövő szél folyamatosan csapkodta a kötszert az arcán. Aztán vér kezdett el kijönni az orrán és a száján, és áttetsző tekintet jelent meg a szemeiben. Farley megpróbálta az újraélesztést, de Magel halott volt. Senki nem szólt egy szót sem.”

Az életükért küzdő fiatalemberekről készített mélyen empatikus portréi által Burrows az egész vietnámi háború kiterjedését és borzalmas, halálos arcát előrevetítette, abban a pillanatban, amikor az Egyesült Államok éppen növelte a jelenlétét a délkelet-ázsiai országban.

A sorozatban bemutatott további Robert Capa Aranyérmes fotográfusok:
Az első Robert Capa Aranyérem díjazottja: Howard Sochurek (1955)
Jonh Sadovy: Az ’56-os forradalom képei (1956)
Peter és Klaus Dehmel: Alagút a berlini fal alatt (1962)
Larry Burrows: Dzsungelharc Vietnámban (1963)