A Robert Capa Aranyérmet a Tengerentúli Amerikai Hírügynökség alapította a magyar származású háborús fotográfus, Robert Capa tiszteletére. A díjat 1955 óta minden évben átadják „a legjobb publikált fotóriportnak, amely kivételes bátorságot és vállalkozó szellemet kíván”. Sorozatunkban bemutatjuk a díj eddigi neves nyerteseit.

1962-ben kivételesen nem egy fotóriporter, hanem két operatőr kapta meg a Robert Capa Aranyérmet. Az alagút című film, amelyért az elismerés járt, nyugat-berlini diákok egy csapatáról szól, akik a berlini fal alatt egy titkos alagutat ástak Kelet-Berlinbe, hogy megmentsék családtagjaikat és barátaikat. A film rendezője Piers Anderton, az operatőr Peter Dehmel, a segédoperatőr pedig Klaus Dehmel volt. „Kézikamerával filmezni… hason fekve, szűk terekben kúszni… portól és sártól körülvéve filmet cserélni minden harmincadik méteren… gyenge fényforrással felszerelve… mindehhez a nehézséghez adjuk hozzá a teljes titoktartás szükségességét a Nyugat-Berlinből induló menekülőút építésének filmezésekor. Az NBC News-nak ilyen körülmények között készített Az alagút című filmért Peter Dehmel és Klaus Dehmel kapta a Robert Capa Aranyérmet” – szólt a Tengerentúli Amerikai Hírügynökség indoklása. A film 1962-ben jelent meg és a következő évben két Emmy-díjat is kapott. A felvételeken csak azoknak az arcát mutatták meg, akik hozzájárultak ehhez.

A Berlint kettéválasztó falat 1961-ben húzta fel az NDK (Német Demokratikus Köztársaság), ezzel családtagokat, barátokat szakítottak el egymástól. A kelet-berliniek, érezve, hogy egyre kevesebb esélyük van a fal másik oldalán lévő világ elérésére, kétségbeesett módszerekkel próbáltak átjutni a nyugati oldalra: kiugrottak a fallal határos épületek ablakaiból, átúszták a Spree-t, teherautókkal áttörtek a határon.

Aztán jött egy új stratégia: a nyugatiak elkezdtek alagutakat ásni, annak reményében, hogy kiszabadíthatják a szeretteiket. Ahogy híre terjedt ezeknek az alagutaknak, az amerikai hírhálózat – elsősorban az NBC és a CBS – le szerette volna filmezni az alagutak ásását. Végül az NBC csapatának sikerült filmet forgatnia az egyik titkos alagút létrehozásáról.

Az alagút ötlete két olasz diáktól származott, akiknek egy barátja, Peter Schmidt, Kelet-Berlinben ragadt az anyjával, a feleségével és a tizennyolc hónapos lányával. Luigi Spina és Domenico Sesta még a fal felhúzása előtt ismerkedett meg Peterrel, aki félig spanyol volt, de olaszul is beszélt. Peter azt mondta nekik, Kelet-Berlinben nincs jövője – ezért született meg az alagút. „Segítenem kell az olyan barátaimon, mint Peter és a családja. A barátság nem csak arról szól, hogy ülünk és kávézunk. Tettekkel kell segíteni a barátokon és azokon, akiknek a szabadságát ellopták. Nem szabad a kelet-német kormányt békén hagynunk. Tudniuk kell, hogy vannak egyszerű emberek, akik tenni akarnak valamit az embertelenség ellen” – mondta Sesta. A terv, hogy egy alagúton keresztül behatolnak Kelet-Berlin területére, talán merésznek tűnt, de annak tudatában született, hogy mi vár rájuk, ha elkapják őket. A merészség a helyszín kiválasztásával kezdődött: egy nyilvánvaló, forgalmas határpontot akartak, arra számítva, hogy a kommunisták nem gondolnának ilyesfajta vakmerőségre – így 1962. május 9-én Nyugat-Berlin egyik ismert utcájában kezdték meg a munkálatokat.

Az épület, ahonnan ástak, egy gyár volt, a város egyik, a második világháborúban félig lebombázott, de még használatban lévő épülete. Az alagutat közintézményekben dolgozó barátok által szerzett titkos térképek segítségével tervezték meg. Mint mérnök tanulók, a lehető legjobb és leghosszabb alagutat akarták megépíteni, így körülbelül négy és fél méter mélyre ástak le, ott kezdték el az alagút kiépítését – az alagútban elektromos drót, fapadló, mennyezet, tartógerenda és még telefon is volt. Az első harminc méteren, amíg a határ közelébe nem értek, elektromos fúrót használtak, a felgyülemlett port pedig mindennap visszaszállították az alagút bejáratánál lévő pincehelyiségbe. Nagyjából innentől kezdve örökítette meg az eseményeket az NBC stábja.

Állandóan fennállt annak a veszélye, hogy az alagutat ásó emberekre ráomlik a föld, de minden más menekülési mód egyre veszélyesebbnek tűnt, mint a föld alatti útvonal kiépítése. Ugyanakkor a csapatnak számos nehézséggel kellett szembenéznie a munkálatok során. Június végén az alagutat elárasztotta a víz. Három héten keresztül pumpálták kifelé a vizet – a hatóságoknak is kénytelenek voltak jelezni az eltört csatornát –, majd július közepén folytatták az ásást. Sesta ez idő tájt látogatta meg Peter Schmidtet és családját Kelet-Berlinben, és ekkor nézte meg a helyszínt is, ahol a tervek szerint áttörték volna az alagutat. Nem sokkal ezután az egyik munkatársukat, aki egy másik alagút építésénél is segédkezett, elkapták – feltételezniük kellett, hogy elárulta, hol tervezik az áttörtést, így új helyet kellett keresniük. Mindeközben ismét elkezdett beázni az alagút, a keleti oldalon viszont már nem szólhattak a hivatalos szerveknek – augusztus közepén azonban egyszer csak elállt a víz. Az alagút utolsó ellenőrzését szeptember 13-án végezték el.

Több helyen is építettek alagutakat Berlin alatt: augusztusban egy csapat, amikor áttört egy pincébe, a kommunista rendőrség puskáival találta szembe magát – néhányukat elkapták, másokat megöltek. Az áttörést csak akkor lehetett megcsinálni, amikor a menekülésre készülők már összegyűltek az adott helyen. Ezt szeptember 14-én este hat órára tervezték. Sesta menyasszonya ment át Kelet-Berlinbe, hogy találkozzon azokkal, akik át akarnak jutni Nyugat-Berlinbe. Össze kellett gyűjtenie őket egy határhoz közeli helyen, majd a Schönholzer Strasse hetes szám alá vezetni őket.

Amikor a VoPo (Volkspolizei, az NDK népi rendőrsége) őrök műszakot váltottak a Tiltott Zónában, megtörtént az áttörés a ház pincéjében. Öten jöttek föl a pincébe, géppisztollyal. Tizenketten posztoltak az alagútban, hogy segítsék a menekülteket a haladásban, és alkalomadtán harcoljanak a VoPo ellen. Hat óra előtt nem sokkal érkeztek meg az első menekültek. Először Peter Schmidt felesége, a gyerek és az anyuka, aztán Peter, majd mögöttük az egyik ásó családja jutott át Nyugat-Berlinbe.

„Elmenekülni egy alagúton keresztül ugyanolyan kockázatos, mint megépíteni egyet. Az ismeretlen vár rád. A futárok idegenek. A találkozó csapda lehet. Nem a halál a legnagyobb veszély. A börtöntáborok rosszabbak lehetnek” – mondja a film narrátora. A körülbelül százhúsz méter hosszú alagúton nyolc-tizenkét percbe telt keresztülmászni. A menekültek többsége, amint lehetett, továbbállt az NSZK-ba. Pár nap múlva az ásók csapata kettészakadt: azok, akiknek a barátaik és rokonaik nem tudtak átjönni, mielőtt az alagút végleg beázott, elkeseredetten állították, hogy ki kellene pumpálni a vizet – de ez lehetetlen volt. A hétvége során ötvenkilenc ember kúszott át az alagúton, az utolsó napon már a menekülők arcát érte a víz, amely végül a elérte az alagút tetejét, így azt le kellett zárni.

A sorozatban bemutatott további Robert Capa Aranyérmes fotográfusok:
Az első Robert Capa Aranyérem díjazottja: Howard Sochurek (1955)
Jonh Sadovy: Az ’56-os forradalom képei (Robert Capa Aranyértem, 1956)
Larry Burrows: Dzsunglerharc Vietnámban (Robert Capa Aranyérem, 1963)

Források:
gregmitchell.com
The Robert Capa Gold Medal 1962
The Tunnel – NBC
The Tunnels: JFK, the Cold War and the Berlin Wall
Under the Berlin Wall
Under the Wall