A hónap alkotóját, Radisics Milánt arra kértük, hogy mind a fotográfiához kapcsolódva, mind azon túl, mutassa be a számára inspiráló dolgokat, jelenségeket.

A hozzám közel állók azt mondják rólam, hogy mindig másvalamit látok meg a dolgokban, mint a többiek, és a sok kis szálból egy átfogó képet tudok kialakítani. Csodálják ezt a képességem, én viszont úgy gondolom, hogy ez a fotózás velejárója, azaz szükségszerű, ha valaki fotós, jó fotós szeretne lenni. Ez talán velem született képesség, talán annak az eredménye, hogy igyekszem nyitott szemmel járni és figyelni a környezetre, így az inspiráció tárháza is meglehetősen széles. Szó szerint minden inspirál, ami szembejön: egy repedés a falon, a hentesüzletben kirakott húsok, egy zenei ritmus, a betűk az étlapon, egy filmjelenet megvilágítása, egy elkapott mondat a villamoson vagy egy tornacipőnek az anyaga és annak részletei. Mindezt valahol tárolom, és előbb-utóbb új értelmet kap, majd megjelenik egy újonnan szerkesztett képelemként, vagy akár teljes történetként.

1996 óta gyűjtöm a National Geographic számait. Anno jó iskola volt követni a példaszerű képszerkesztést, ma pedig azt követhetem, mik a trendek, hogyan változik a szerkesztési folyamat, min dolgoznak a kollégák, fotósok, akikkel külföldi fesztiválokon szoktam találkozni.

Egy időben rendszeresen lapoztam a Wallpaper magazint, amely inspirál az architektúra világában, betekintést ad a design trendekbe és a frappáns, rövid megfogalmazásban is jó példát tud mutatni. A magazin gyűjtésének a gyökerei még a gyermekkorra nyúlnak vissza, amikor nagy képregényfogyasztó voltam. Kedvenceim az Albert Uderzo és René Goscinny által kreált Asterix és a Lucky Luke voltak, de az Olaszországból érkező Alan Fordot, vagy a Zagort sem hagynám ki a sorból. Szórakozásnak is kiváló volt, de ma úgy érzem, hogy fotósként a képregény szekvenciái sokat segítettek a képriportszerű gondolkodás kialakításában.

Gyermekkori élmények újrafogalmazása

A gyermekkori emlékek mindenki számára meghatározó élmények. Igaz, az idő elteltével egyre homályosabbak, de a tudatalattinkba égetett képek formájában erősen kihatnak a későbbi döntéseinkre is, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem.  

Pont egy éve, ebben az időszakban voltam Londonban a Sony World Photography Awards díjátadóján, ahol a jégpályáról készült hosszú záridős képem érdemelte ki a Nemzeti díjat és a Motion kategória shortlistjére került.

Jó élmény volt. De nem csak a csillogásban megmártózni – arra lettem figyelmes, hogy a korcsolyázást, mint a gyermekkorom egyik kedvenc időtöltését, ismét átélhettem, és ez így, kép formájában is különösen jó érzés volt.

Onnantól kezdve figyeltem ezt az érzést magamban, és mivel Londonban tudtam tölteni pár napot, hallgattam a belső hangra és úgy gondoltam, itt az ideje a felbukkanó a gyermekkori emlékek, álmok, vágyak újraélésének. Ha már ez került a napirendre, akkor a következő napokban igyekeztem helyre rakni őket.

Az első állomás a Battersea erőmű épülete volt, amely a Pink Floyd Animal című albumáról lehet ismerős, és úgy lett lefotózva, hogy távolról George Orwell Állatfarmját idézze. Ma már nem emlékszem, hogy harmincöt évvel ezelőtt megvolt-e a lemez vagy sem, de a könyvet többször is olvastam.

A látvány annyira magával ragadott, hogy a következő napokban visszamentem, és más fényviszonyok között, más szögből is megörökítettem.

Londontól másfél órás vonatútra van a Salisbury, az a város, amely határában található a Stonehenge, a misztikus kőformáció, amelynek az eredetét még ma is találgatják. Nekem pedig a világkép szimbólumával egyenlő jelentéssel bír, hisz annak a képes könyvnek a borítóját díszítette, amelyet gyermekkoromban rendszeresen lapozgattam. Akkoriban ez volt nekem az ablak a világra, így nem volt kérdés, hogy ezt is meg kell látogatni.

Felemelő volt sétálni a szakrális helyen, igazi élményutazás volt. Nem csak a több ezer éves helyet láthattam új perspektívából és új kontextusba helyezve, de a gyermekkori könyv lapjai is megelevenedtek, miközben a jövőben is utaztam. Aznap reggel hatalmas szerencsém volt, hogy az általában felhős éghajlatot szikrázó napfelkelte váltotta fel, és a mezők feletti pára cseppjei szürreálisan szűrték az aranysárga fényt, a Szárnyas Fejvadász 2049 című film látványvilágát idézve. Külön öröm volt, hogy ezt a filmet pár héttel korábban néztem meg egy gyermekkori barátommal, és nagy hatással volt rám a zenéje is, valamint a Roger Deakis kamerájával rögzített képi világ, amiért tavaly Oscar-díjat is kapott.

Az ötvenéves Picasso

Londonba visszatérve, a Tate Modern galériában megtekintettem az exkluzív Picasso-tárlatot, amelyben a világhírű spanyol képzőművész ötvenedik életévét és annak meghatározó történeteit kísérhettem végig.

A kiállítás rendhagyó módon nem a festő különböző korszakait vagy bizonyos életszakaszát emeli ki, hanem egyetlen évre, az 1932-es esztendő mozzanataira összpontosított, amely alapjaiban változtatta meg Pablo Picasso életművét. Az éppen ekkor ötvenéves, rendkívül termékeny festő évét szinte naplószerűen, hónapról hónapra, teremről teremre haladva ismerhetjük meg, betekintést nyerve szerelmi életébe, belső vívódásaira, valamint az életében bekövetkezett tragédiára, mely munkája újraértelmezését is magával hozta.

Picasso mesterművei előtt hosszú percekig elidőztem. Az Akt fekete karosszékben olyan magával ragadó érzékiséget és szépséget sugároz, hogy az embert teljesen a hatalmába keríti. Minél tovább szemléltem a festményt, minél jobban megismertem a festő magánéletét, annál több részletre derült fény Picasso egyedülálló látásmódjából. Ez a kép mindent megtestesít, amit valaha üzenni akart a világnak. Megjelennek elemek a híres kék korszakból, a testrészek ábrázolása a kubizmust, a kanyargó vonalvezetés pedig a háború utáni modern primitivizmust idézi, melyben Picasso végül megtalálta saját szürreális, lecsupaszított stílusát.

Életem egyik legjobb kiállítása volt. A mély nyomot talán annak is köszönhetem, hogy tavaly én is pont ötvenéves voltam, és így elgondolkodtató párhuzamokat is találtam. Ez a hatalmas produktivitás, a külső visszajelzések helyes értelmezése, a változó technikák és médiumok használata, a minimalizmusra, egyszerűségre való törekvés és a magánélet lenyomata a műveinkben. Erről a kiállításról itt a részletesebb beszámolóm.

Minden út…

Városról képet készíteni mindig nagy kihívás, mert nehéz elkerülni a képeslap-utánérzést. Londonban a Szent Pál-székesegyház katedrálisánál elém táruló kép különösen megtetszett. Modern városi környezetben egyértelműen kirajzolja a tradicionális építkezési stílust, amely a templomokra mint központokra helyezte a hangsúlyt.

Így született a Minden út… sorozat, mert minden városban, ahol megfordultam a következő egy évben, készült hasonló fotó. Többek között Esztergomban, Zágrábban, Nizzában, Budapesten, Belgrádban, Bécsben, Barcelonában…

Két passzió találkozása

Kevesen tudják, de a tornacipők, vagy ahogyan ma divatos mondani: a szníkerek nagy rajongója vagyok. Nem csak hordom, de gyűjtöm is őket, mert megtalálom bennük a már korábban említett gyermekkori érzést, a hozzá kapcsolódó nosztalgiát, és ez párosul a mai trendekkel. Ezen túl pedig kényelmesek, és nem utolsósorban inspirálóak számomra. Bámulatos, hogyan tudják a tervezők variálni az anyagokat, a színeket, a technológiát, és mindezt egy aktuális stílushoz illeszteni. Kollekcióm egyik kedvenc darabjának köze van a fotózáshoz:

Fotós inspirációk

Nehéz bárkit is kiemelni, mert, mint említettem, minden egyéb műben tudok találni inspirációt, ugyanakkor két fotós könyveit gyakrabban szoktam lapozgatni. Mindketten Magnum-fotósok. Jonas Bendiksen Satellites című könyvében dokumentálta a posztkommunista Oroszországot, és ha egy fotót kell kiemelni a könyvéből, akkor ebben a kockában minden benne van, amit Oroszország szétesése jelent.

A kép 2000-ben készült, teleobjektív segítségével, hogy a lepkék jól kivehetőek legyenek a képen. „A távolabb volt a közeli, mert ha követem Capa elméletét, akkor a széleslátó objektív nem hozta volna ezt az eredményt” – mondta Jonas.

Alex Webb pedig nagy mértékben inspirál a kompozíció újraértelmezésében. A képei, Kusturica filmjeihez vagy Cartier-Bresson képeihez hasonlóan, tele vannak élettel, miközben minden elem a megfelelő helyen van, a kompozíció legszigorúbb szabályainak megfelelően, de úgy, hogy azt nem érezzük mesterkéltnek. Ráadásul itt nincs vége. A kompozíció tökéletes, de az a csavar, hogy szinte mindegyik képet egy függőleges vonal vagy képelem választja szét. Mintha két képre osztaná a mezőt, ami mégis egyben marad. Nagyon nehéz így fotózni, mert kötöttségnek gondolhatjuk, de neki ez már védjegye, egyedi stílusának egyik ismertetőjele lett.