FBI-akták az Orosz naplóról című posztunkban bemutattuk, hogy az amerikai titkosszolgálat hogyan követte és kommentálta Steinbeck és Capa szovjetunióbeli utazását. Az író és a fotográfus útjáról ugyanakkor a magyar olvasóközönség is értesülhetett: a Kis Újság című napilap 1948. április 30-án Capa – akit furcsa módon „spanyol származású” fotóriporterként említenek – New York Herald Tribune-ben megjelent cikke alapján számolt be a vasfüggöny túloldalán tett látogatásról, illetve röviden ismertette a fotós élettörténetét.

Mátrai Sándor: „Az orosz nép el akarja felejteni a háborút” – Beszélgetés a New York Herald Tribune fotóriporterével, aki Steinbeckkel hat hetet töltött Moszkvában

Steinbeck, az „Egerek és emberek” s több híres regény szerzője – mint ismeretes – Robert Capával, a világhírű spanyol származású fotóriporterrel Szovjetoroszországba utazott. A New York Herald Tribune közli azt az érdekes riportsorozatot, amelynek címe: „Mi van a vasfüggöny mögött”. Az első cikket Robert Capa írta. Élettörténetével kezdi, amelyből kiderül, hogy budapesti és magyar.

Egy magyar fiú elindul

A budapesti művészi világban sokan tudták azelőtt is, hogy Capa egy ismert budapesti fotóriporterrel azonos. Fodor-Friedmann Endrének hívják, a Kis Újság tragikus véget ért kiváló belpolitikai munkatársának, Fodor Pálnak, unokaöccse. F. Friedmann Endre édesatyja Budapesten női szabó, fia az érettségi után egyetlen ruhában, egy ócska fényképezőgéppel vágott neki a nagyvilágnak. Előbb Németországban élt, azonban 1933-ban menekülnie kellett s ekkor Spanyolországba ment. Öt esztendőig élt Spanyolországban, végigfotografálta a spanyol polgárháború minden érdekesebb mozzanatát, képei az európai és amerikai világlapokban jelentek meg. Francóéknak szemet szúrt a magyar fiú, mire fel kellett szednie sátorfáját es átvitorlázott Amerikába. Nyomban jelentkezett a Life szerkesztőségénél, neve nem volt ismeretlen: alkalmazták es gond nélkül élt egészen a háború kitöréséig.

A többit így mondja el:
– Elkövetkezett Pearl Harbor. Mindössze néhány cent volt a zsebemben azon a reggelen, amikor éppen arra gondoltam, vajon érdemes- e felkelni ilyen csúnya időben? Egyszerre a postás csengetése zavart meg merengésemben. Átvettem, közömbösen dobtam az asztalra a leveleket. Az volt az érzésem, hogy a gáztársaság közli velem, hogy kikapcsolja a gázt, mert nem fizettem, a másikban nyilván a telefontársaság figyelmeztet, hogy kikapcsolja a telefonomat, mert annak díjával is adós voltam.

Fej vagy írás?

Amint így morfondíroztam, felbontottam az egyik levelet es meglepetéssel olvastam, hogy a War Office küldi nekem New Yorkból: utasít, hogy a fényképezőgépemet es fegyveremet negyvennyolc órán belül szolgáltassam be. Figyelmeztet, hogy mint külföldi állampolgár, New York város körzetét nem hagyhatom el. Bosszankodva tettem le a levelet, majd a másikat kezdtem olvasni: az angol haditudósító iroda felhív, hogy a legközelebbi repülőgépen menjek Londonba, mert mint haditudósítót kívánnak foglalkoztatni. Vannak meg csodák! Egy ezerötszáz dolláros csekket is mellékeltek a levélhez. Most mit csináljak? Odahaza, valamikor Budapesten, ha valami problémám volt, feldobtam egy pénzdarabot, megpörgettem és így a buta szerencsére bíztam sorsomat. Ha írásra esik – gondoltam –, akkor beadom a fényképezőgépemet és fegyveremet, ha a másik oldalara, akkor jelentkezem az angol háborús hivatalnál. A pénzdarab írásra esett. Az első pillanatban kétségbeestem, de azután elővettem a jobbik eszemet: csak nem fogom egy buta pénzdarabhoz kötni sorsomat! Sietve felöltöztem, beváltottam a csekket s elmentem reggelizni.
– Reggeli után jelentkeztem az utazási irodában, repülőjegyet váltottam Washingtonba és másfél óra múlva a legfőbb katonai parancsnokság főnökénél jelentkeztem. Megmutattam a londoni levelet, nem kellett semmit sem magyaráznom. Három telefonján egyszerre beszélt. Hívta New Yorkot, Washingtont, Londont. Legalább hat-nyolc személlyel beszélt, de hogy mit, azt nem értettem, mert akkor még alig tudtam angolul. Kínosan feszengtem székemen, mikor újból megszólalt: „Holnap jelentkezzék, megkapja írásait és nyomban repülhet Londonba…”

Mi lenne, ha?…

Így is történt. Negyven óra múlva a croydoni repülőtéren szálltam le. A részletek nem érdekesek. Végigcsináltam az afrikai háborút, a szicíliai partraszállást, a tuniszi harcokat, a normandiai partraszállást, mindezt egy hatalmas könyvben adtam ki, amely maradandó emléke a második világháborúnak.
– Amikor Mr. Steinbeck átlapozta fotóriportjaimat, feltette a kérdést: „Mi lenne, ha elmennénk Szovjet-Oroszországba és betekintenénk a vasfüggöny mögé?”
– A kérdés váratlanul jött. Pár percnyi megbeszélés után mar autóban ültünk. Autónk a szovjet követség előtt torpant meg. Ott előadtuk szándékunkat. Megmondtuk, hogy Moszkvába akarunk menni. A követségen kitöltettek velünk egy kérdőívet, azután azzal bocsátottak el, hogy a továbbiakról értesítenek. Pár nappal később behívtak a követségre, ahol a követség főtitkára udvariasan kezünkbe adott egy paksamétát és közölte: „Uraim, a legközelebbi repülőgépen indulhatnak. Jó mulatást kívánok az én hazámban!” – szorította meg kezünket.
– Másnap indultunk Moszkvába, ahová szerencsésen megérkeztünk. Moszkvában kerestük az oly sokat hangoztatott Potemkin-falvakat, ehelyett nagyszerűen megépített, díszes palotákat, felhőkarcolókat láttunk. A szálloda sem Potemkin-szálloda volt, hanem egy hatemeletes épület, amelyben egy hideg-meleg folyóvizes, nagyszerűen berendezett, lakályos szobát kaptunk.

Egy udvarias úr

– Egy hétig ődöngtünk Moszkvában, nézelődtünk jobbra-balra. Beszélgettünk emberekkel, kérdéseket tettünk fel, ami éppen bennünket érdekelt, velünk azonban hivatalosan a kutya sem törődött. Már egy hétig éltünk a szovjet fővárosban, amikor egy reggel egy udvarias úr kopogtatott szobánk ajtaján. Elkérte papírjainkat és megkérdezte, hogy milyen szél hozott ide bennünket. Bemutattam Mr. Steinbecket, hogy ő kiváló amerikai író, Steinbeck bemutatott engem, hogy én híres fotoriporter vagyok. Azután azt mondottuk:
„Mi nem akarunk a szovjet közéleti nagyságoktól interjút, minket az orosz milliók érdekelnek. Látni és tudni akarjuk, hogy el az orosz nép, hogy viselte el a háborút, mik a vágyai, törekvései?
– És ha nem is tetszik az amerikai hatóságnak ez a riport a vasfüggöny mögül, mégis nyíltan és őszintén el kel! mondanunk, hogy a szovjet-tisztviselő így válaszolt: „Uraim, menjenek arra, amerre jólesik, kérdezzenek, amit akarnak és ha elutazni szándékoznak, jelentkezzenek itt es itt.”
– Hat hétig tartózkodtunk Moszkvában. Meggyőződtünk, hogy az orosz nép el akarja felejteni a háborút. Megsiratta elveszett hős katonáit, most pedig dolgozni akar, békében és megelégedetten. Erről a hathetes ott tartózkodásunkról számolunk be most a New York Herald Tribune olvasóinak fényképes riportban.
Friedmann Endre, alias Robert Capa visszafelé útjában itt volt Budapesten. Szüleit látogatta meg. E látogatás igen rövid volt. Mindössze egy órát töltött a magyar fővárosban, amíg a prágai repülőgépre várakozott. A repülőtéren ott volt régi barátja, dr. Heves Lajos, akitől azt a fényképezőgépet kapta, amellyel elindult a nagyvilágba és amely hozzájuttatta őt a világhírnévhez.
Az amerikai közvélemény feszült érdeklődéssel várja Steinbeck és „Robert Capa” cikksorozatát.

Forrás:
Kis Újság, 1948. április 30., II. évf., 100. sz., 4.