A Robert Capa Aranyérmet a Tengerentúli Amerikai Hírügynökség alapította a magyar származású háborús fotográfus, Robert Capa tiszteletére. A díjat 1955 óta minden évben átadják „a legjobb publikált fotóriportnak, amely kivételes bátorságot és vállalkozó szellemet kíván”. Sorozatunkban bemutatjuk a díj eddigi neves nyerteseit.

John Olson 1947-ben született az Illinois állambeli Evanstonban. 1966-ban sorozták be, alapkiképzésen vett részt, majd önként jelentkezett vietnámi szolgálatra, egy olyan az életkorban, amikor mások mindent megtettek azért, hogy ezt elkerüljék. 1967 elején érkezett Vietnámba, ahol a Stripes and Stars (Csíkok és Csillagok) című újság által jutott megbizatáshoz, és kevesebb mint egy évvel később elnyerte a Robert Capa Aranyérmet a vietnámi háború egyik legvéresebb csatájából való tudósításért. Olson hue-i csatában készített, díjnyertes képei a Life magazinban jelentek meg.

Olson számára, aki az 1960-as években nőtt fel, az akkor különösen népszerű Life magazin jelentette a bevezetést a fotóriporteri tevékenységbe: a középiskolából hazaérve az újság megkapó képeit nézegette. „Tudtam, hogy fontos és jelentős az, amit közölnek, pontosabban emlékszem, hogy egy nap hazajöttem és kinyitottam a magazint, és láttam Larry Burrows Yankee Papa 13 történetét Vietnamból, és ettől a naptól kezdve ott akartam lenni.”

A középiskola elvégzése után küzdenie kellett azért, hogy eljusson Vietnámba. Ez végül a Stripes and Stars című katonai napilap segítségével sikerült, amelyet Tokióban nyomtattak és mindennap repülőgépekkel vittek a harctérre. A lapnak négy riporter dolgozott, fotós viszont – Olson érkezéséig – egy sem. A fiatal fotóriporter pedig oda ment, ahol a harcok folytak: „Volt csata Khe Sanh-ért, a saigoni csata, a hue-i csata. Nagyon szerencsés voltam, és valószínűleg egyike a kevés embernek, aki mindegyik csatában részt vett”.

1968 elején tartották a Tết Nguyên Đán, vagyis a vietnámi holdújév ünnepét. Ebben az időszakban az ellenség korábban tűzszünetet tartott. Január 30-án azonban ez megváltozott: megindult az észak-vietnámiak Tet-offenzívája (a nevét az ünnepről kapta), melynek során meglepetésszerűen ütöttek rajta katonai és civil központokon a dél-vietnámi területeken. „A harcok országszerte zajlottak, és az egyik legjelentősebb a Hue-ért vívott csata volt. Mindannyian megszoktuk, hogy helikopterek szállítanak egyik helyről a másikra. Hue-ban teljesen más szabályok voltak. Erős felhőtakaró, rossz időjárás volt, így az egyetlen lehetőség a partraszállás volt. Bementem az egyik hajóba egy csomó tengerészgyalogossal, akiket a csata támogatására küldtek. Ez házról házra vívott harc volt – valami, ami Vietnámban nem volt megszokott. A folyó felénél jártunk, amikor egy rakéta eltalálta a járművünket. Nem hatolt be, de mindannyiunkat ráébresztett arra, hogy mi fog következni. Öt napig voltam Hue-ban. Ekkor már egy éve voltam Vietnámban. Sok csatát láttam, és azt gondoltam, hogy elég tapasztalt vagyok, de ehhez hasonlót még soha nem éltem át. […] Számos szempontból Vietnám számomra a sors volt. Tizenkilenc évesen mentem oda. Ott volt a huszadik és a huszonegyedik születésnapom. Ez tett azzá, aki vagyok. El sem tudom képzelni, hogy ki lennék, ha ezt az időt nem töltöttem volna ott. Ez egy olyan időszak, amit nem cserélnék el semmire, és soha nem lenne bátorságom újra megtenni” – emlékezett vissza Olson.

A fotóriporter a hue-i csatában készítette azt a képet, amelyen egy tankon sebesült katonákat visznek – ezt sokan a vietnami háborúban készült egyik legjobb felvételnek tekintik, Olson maga pedig a legjelentősebb képének tartja. „A tankos fénykép olyan pillanat volt, amely a megörökítés idején egyáltalán nem tűnt ki számomra. Csak egy újabb kép volt. Olyan borzalmas csata volt, olyan borzalmas képekkel. Óriási veszteségek voltak, és semmilyen módon nem tudták kezelni és kivinni az embereket. Jelentések érkeztek, és amint ez a képen is látható, volt egy tengerészgyalogos, aki súlyosan megsebesült…olyan súlyosan, hogy nem tudták kezelni. Ilyen volt Hue. Öt napig voltam Hue-ban, és állandóan erős tűz alatt voltunk. Az egyik kedvenc idézetem: egy újságíró megkérdezett egy tengerészgyalogost, hányszor sebesült meg Hue-ban, és azt mondta: »Ma, uram?«”.

A képeket a Stripes and Stars más újságoknak is odaadta, így jelenhettek meg a Life magazin 1968. március 8-i számában. „Ezek a képek örökre megváltoztatták az életemet. Amikor a sorozat 1968-ban elnyerte a Robert Capa Aranyérmet, a Life állást ajánlott nekem. Akkor én voltam a valaha volt legfiatalabb szerződtetett fotós náluk.”

A Life magazinnal kötött szerződés alapján egy rövid időre még visszatért Saigonba 1969-ben. „Amikor először Vietnámba mentem, körülbelül húszan voltunk, akik komolyan gondolták azt, hogy odamennek és a képeket készítenek. Ez volt a legfőbb motivációnk. Amikor visszatértem, csak heten voltunk még életben. Az egyik hiba, amelyet sokunk elkövetett, hogy nem tudtunk elszakadni. Az izgalom, az adrenalin, a kockázat semmihez nem volt fogható. Izgalmas volt, de azt hiszem, kicsit más voltam, mint a többiek. Két ott töltött évem során nem ismertem félelmet, egészen addig, amíg a végéhez közeledve, és egy nap azt nem mondtam: »Elegem van, itt az ideje, hogy kijussak«. Visszarepültem Saigonba, odamentem az iroda vezetőjéhez, és azt mondtam: »Elég, mennem kell«. Kiszállítottak, és rendkívül szerencsésnek érzem magam.”

Még ugyanebben az évben Olson már a Fehér Házban dolgozott, politikusokon kívül, többek között, híres zenészeket is fotózott. A Life 1972-es megszűnése után New Yorkban nyitott stúdiót.

Ismerd meg a sorozatunkban eddig bemutatott többi Robert Capa Aranyérmes fotóriportert is!