A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Neogrády-Kiss Barnabás a németországi rezidenciaprogramjáról mesél, az ott készített képeit mutatja be.

2020. október 23-án, 17:14-kor a sötétségben megérkeztem a magány kastélyába. Felkísértek a lakosztályomba. A karantén miatt tizennégy napig nem hagyhattam el a szállást. Ez végtelen hosszú időnek tűnt. Amikor beléptem a tőlem teljesen idegen nappaliba és kinéztem az ablakon, csak saját magam láttam, annyira sötét volt. Bezárva egy üres, idegen szobába, 877 kilométerre az otthonomtól. Mintha egy készülő számítógépes programban lennék, ahol csak a nappali, a háló- és a fürdőszoba van megtervezve, és csak annyi a kinti térből, amit én látok az ablakon kinézve.

Az első reggelem egy csoda volt. Nem siethettem semerre, az ágyból kimászva odasétáltam az ablakhoz és kinéztem az ismeretlenbe. Egy park és egy végeláthatatlan erdő húzódott a horizonton, még sárguló lombkoronáik voltak a fáknak. Fel kellett vennem egy olyan lassú ritmust, ahol minden új és hosszú nézést igényel ahhoz, hogy kapcsolat alakuljon ki köztem és a tér között. Megfigyelés, nézés, bambulás, merengés a felé az erdő felé, amelyet csak egy pontból láthattam. Megismertem a fákat, megbarátkoztam velük, kineveztem egy-kettőt kedvencnek, volt egy fa, amelynek szimbolikus jelentéssel ruháztam fel a lombját. Napról napra számoltam a leveleit, egyre gyorsabban hullottak lefelé.

Az ott tartózkodásom tizenötödik napján, amikor reggel kitehettem lábamat a lakásból, félve bár, de egyenesen ahhoz a fához siettem, hogy még láthassam az utolsó levelet egy másik szemszögből. Boldogság fogott el, hogy megvárt a fa. Persze, hogyha ezt kicsit távolabbról nézzük, az egész hülyeség, gyerekes kötődés. De szarok rá, élvezem, mert ez szenvedélyes érzelmeket hoz a kis életembe. Az idő múlásával megismertem a folyosókat, az emeleteket, a közösségi tereket, a kastélyt, az erdőt. Majd szépen lassan a kastély művészeivel fonódott össze a stuttgarti lét. A karantén utáni egy hónapban furcsállottam a gyors fáradtságomat, és azon a napon, amikor már azt hittem, hogy valamilyen betegségem lehet, szembesültem azzal, hogy idegen nyelven kell kommunikálnom és egy új vizuális óceánon próbálok fennmaradni, ezért lehetek kimerült.

Néhanapján, amikor az ablakomban ültem (mikor már az én saját ablakomnak mondhattam, mert valamiféle kapcsolat alakult ki közöttünk), és merengtem, a táj mögé nézve elég élesen kirajzolódott a különbség aközött, amit a fejemben elképzeltem az Akademie Schloss Solitude-ról, és a valóság, a maga nyersességében létező kastély között. De e két dolog hatással volt egymásra. Az emlékek kimerevítése, az érzések, azaz a kastély fizikai megjelenítése, megörökítése ugyanazzal az érzelmi töltettel élnek bennem tovább. Akkoriban pontosan élt bennem a friss élmény, ami aztán elkezdett átalakulni, sűrűsödött a képhez fűződő emlék, és később, a könyv elkészítése közben új tartalommal ruházódott fel, mert a lineáris időbeliséget elveszítetve új vizuális jelentéstartalmat kapott.

Azt hiszem, kezdem érezni a saját vizuális nyelvemet.

Nézd meg Neogrády-Kiss Barnabás, 2021. augusztus hónap alkotójának többi posztját is!