Az ’56-os forradalom képei – John Sadovy (Robert Capa Aranyérem, 1956)

A Robert Capa Aranyérmet a Tengerentúli Amerikai Hírügynökség alapította a magyar származású háborús fotográfus, Robert Capa tiszteletére. A díjat 1955 óta minden évben átadják „a legjobb publikált fotóriportnak, amely kivételes bátorságot és vállalkozó szellemet kíván”. Sorozatunkban bemutatjuk a díj eddigi neves nyerteseit.

John Sadovy 1925. október 29-én született egy kelet-csehszlovákiai faluban, Pisekben. Már fiatalkorában fotográfus szeretett volna lenni, az első gépét – egy SIDA fényképezőgépet – postán rendelte Németországból, majd autodidakta módon tanult meg fényképezni. 1939-ben a brit parancsnokság alatt lévő egyik lengyel hadosztályhoz csatlakozott, ahol fotográfusként dolgozott. A háború után Angliában maradt, először a Picture Postban jelentek meg képei 1951-ben, ettől kezdve rendszeresen kapott munkát különböző lapoktól (Paris Match, Time, Vogue). 1955-ben már a Life-nak dolgozott szabadúszóként, majd egy évvel később, a magyarországi forradalom kitörésekor a magazin őt küldte Budapestre – Sadovy csehül, lengyelül és németül is tudott, ez is segített neki abban, hogy ő kapja a megbízatást. A dokumentarista, valamint a divat- és portréképei által korának híres személyiségeivel (Audrey Hepburn, Brigitte Bardot, Winston Churchill) is kapcsolatba került. Az 1960-as években saját vállalkozásba kezdett és számos nagyobb reklám- és divatcégnek dolgozott. Az 1970-es években megalapította a Mill House nyomdát, amely magas színvonalú művészi nyomtatványokat készített. Az első, 1983-as agyvérzését követően többet nem fényképezett, 2011-ben hunyt el.

Az 1956-os forradalom képei, és azok története

John Sadovy: Egy lázadó, akcióra várva, Molotov-koktélt tart a kezében, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

Sadovy az egyik első nyugati fotóriporter volt, aki eljutott Magyarországra az ’56-os forradalom idején. Ahogy azt a fényképek is mutatják, a tudósítás különösen veszélyes volt, a harcok alatt a fotós és a hozzá csatlakozó újságíró, Tim Foote is megsérült, kollégájuk, a Paris Match-nek dolgozó Jean-Pierre Pedrazzini pedig lövések következtében meg is halt (a II. János Pál pápa téren [akkor még Köztársaság tér] 2006-ban emlékművet is állítottak neki). Sadovy képei mindkét oldal által elkövetett atrocitásokat megmutattak, és először a Life magazin 1956. november 12-i számában jelentek meg – ezek mutatták meg, hogy mi történt Budapesten, abban az időben, amikor még az újság közvetítette globálisan a világ eseményeit. (A forradalom után Sadovy képeit is felhasználták a megtorlást igazolandó Fehér könyvek című kommunista propagandaanyagban.) A képek mellett Sadovy Az emberek úgy hullottak, mint a legyek című szöveges beszámolója is megjelent a lapban, amely az október 30-i Köztársaság téri eseményekről tudósított.

John Sadovy: Egy lázadó harcos, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com
John Sadovy: Lázadók a magyar zászlóból eltávolított Rákosi-címer helyén lévő lyukon keresztül pózolnak, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

John Sadovy: Az emberek úgy hullottak, mint a legyek

Tim Foote és én csavarogtunk a városban, amikor egy forradalmár odajött és azt mondta: „A város másik oldalán lőnek”.

Azt mondtam: „Menjünk”.

A forradalmár azt mondta: „Ne, veszélyes”.

Tudnia kell, gondoltam. De a hely két kilométerre volt, úgyhogy azt mondtam: „Miért ne menjünk egy kilométert és meglátjuk?”.

Ahogy sétáltunk, sikoltozó nőkkel és fegyveres fiúkkal zsúfolásig tele lévő teherautók húztak el mellettünk. Aligha tudták, hogyan kell fegyvert használni, és feltörték, hogy lássák, hogyan működnek.

John Sadovy: Fiatal, fegyveres lázadókkal teli teherautó, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

Egy térre érkeztünk, amelynek a közepén egy park volt.

Lövéseket hallottunk, és aztán láttunk egy nagy, modern épületre néző tankot a tér végén. Ebben az épületben volt az ÁVH, aki tüzelt az ablakból.

Az első megérzésem az volt, hogy a tank mögé kell menjek. Ez fedezéket adna és elég közel lennék, hogy lefényképezzem az eseményt. Félúton a tank felé a nyílt parkban találtuk magunkat. Golyók kezdtek el záporozni körülöttünk. Az arcunkra estünk. Megpróbáltam elbújni egy kis fa mögé. Azt kívántam, bárcsak nagyobb lenne a fám és megpróbáltam kisebbé tenni magamat.

Ebben a golyózáporban sebesülhetett meg Tim keze.

Még mindig reménykedtem, hogy a tank mögé jutok, de aztán elment. Ott voltunk mi, megrekedve, fél tucat lázadó, én és (azt gondoltam) Tim mögöttem. Nem mertem hátranézni. Nem volt túl kellemes itt.

Elkezdtem visszakúszni a parkon keresztül, amíg fedezékbe és néhány bokor fedésébe nem értem. Timet nem láttam sehol. Egy forradalmár tűnt fel és azt mondta nekem németül: a barátodat kórházba vitték.

Nem voltam biztos benne, hogy Timről beszél, de megrázott. Aztán találtam egy lányt, aki azt mondta, igen, a barátom volt, „de ne aggódjak, gondját viselik”.

A harc kezdett igazán fellángolni. A parkban az emberek úgy hullottak, mint a legyek.

Fehér kabátos elsősegélyt nyújtó emberek, főleg nők, jöttek és személyautókba gyűjtötték a sebesülteket. Aztán észrevettem, hogy a nővért is lelőtték. Fiatalok – tizenöt, tizenhat és tizenhét évesek – vették át a nőtől. Láttam egy srácot futni kétrét görnyedve, védelem nélkül, hogy elvonszoljon egy sebesült embert a sátorba. Láttam, ahogy az egyik ilyen srácot találat éri. A társa a megrakott hordágyat egyik végével a földön húzta vissza.

John Sadovy: Elsősegélyt nyújtók csapata sérült forradalmárokat ment, miközben lőnek rájuk. A hátul látható megsebesült, fehér kabátos mentőt később megmentették, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

Egy teherautó érkezett tölténnyel a tank számára. Tülekedés volt a nehéz lövedék hordásáért – két vagy három ember vitt egy lövedéket. Olyanok voltak, mint akik hetek óta nem ettek kenyeret.

John Sadovy: Egy forradalmár diadalittasan tart fel egy elrabolt szovjet lövedéket, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

Hirtelen rohanó embereket láttunk. Aztán egy tank, még egy tank, egy harmadik, egy negyedik – öt egymás után összesen – magyar zászlókat lengetve.

Két tank jobbra fordult, amikor az ÁVH-s épülettel szembe értek. Három továbbment. Aztán síri csend volt. Bizarr várakozás. Négy vagy öt perc telt el így.

Ahogy a három tank lejött a térre, emberek tömege rohant el. Azt gondolták, a tankok talán a titkosrendőrségnek jöttek segíteni. Egy mentő magához vont, azt mondta, „Ne fuss most. Késő”. Berángatott egy autó mögé.

Az egyik tank továbbra is lassan forgatta körbe-körbe a csövét, nagyon lassan, és minden egyes alkalommal egyenesen a csőbe néztem. Forradalmár tankok voltak. Az egyik az épületre lőtt.

Néhány perc múlva a forradalmárok elkezdtek közelebb menni az épülethez. Láttál három vagy négy embert felsorakozni egy fa mögött. Odanéztél megint és négy test volt a földön. Egy gyermek nem tudott elrejtőzni a fák mögött.

A földön lapítva sikerült az egyik tüzelő tank elé mennem. A löveg hője, amely kijött, kellemetlen volt. Mintha ki lett volna nyitva egy forró sütő ajtaja.

Egy kicsit később futó emberek zaját hallottam az utcán az ÁVH-s épület másik oldalán, futottak az épület felé. Most gyorsan közeledtek felé. Találkoztunk egy másik csoporttal, amelyet egy nagy zászlót cipelő ember vezetett. „Gyertek, gyertek, a miénk”, mondta.

John Sadovy: Egy zászlót cipelő forradalmár jelzi, hogy elfoglalták az ÁVH épületét, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

Lázadók több csoportja jött elő, kiabáltak és bementek az épületbe. Csak elszórt géppuskaropogás volt a fenti szintről, de az emberek még mindig óvatosak voltak. Az épület bejáratánál harminc-negyven halott volt. Majdnem egy sorban feküdtek. Olyan volt, mint egy krumpliföld, csak krumpli helyett emberek voltak.

Most az ÁVH-s emberek elkezdtek kijönni. Az első, aki feltűnt az épületből, egy tiszt volt, egyedül.

A leggyorsabb gyilkolás volt, amit valaha láttam. Nevetve jött ki és a következő dolog, amit láttam, hogy a földön fekszik. Nem döbbentem rá, hogy le lett lőve. Azt gondoltam, csak elesett.

Aztán a forradalmárok kihoztak egy jóképű tisztet, az arca fehér, mint a kréta. Kapott öt métert, hátrált, vitatkozott. Aztán összecsuklott. Vége volt.

Két ÁVH-s a következő. Puskatussal verés. Ökölcsapás és rúgás. Hirtelen egy lövés.

Hat fiatal tisztviselő jött ki, az egyik nagyon jóképű. A váll-lapjuk letépve. Gyors vita. Mi nem vagyunk olyan rosszak, mint ahogy gondoljátok, adjatok egy esélyt nekünk, mondták. Egy méterre voltam ettől a csoporttól. Hirtelen az egyik elkezdett összecsuklani. Nagyon közel kellett lenniük az oldalához, amikor tüzeltek. Mindannyian úgy süllyedtek el, mint a búza, amit levágtak. Nagyon könnyedén. És amikor a földön voltak, a forradalmárok még mindig lőttek beléjük.

John Sadovy: A magyar titkosrendőrség tagjai szembenéznek az őket foglyul ejtőkkel, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com
Jonh Sadovy: A második felvétele egy képsorozatnak, amely közelről mutatja meg a kivégzéseket, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

Ebben az épületben csak tisztviselők voltak. Egy másik jött ki, futva. Látta a halott barátait, elfordult, a tömeg felé tartott. A lázadók elfogták. Egy képet volt időm csinálni róla és már lent volt.

Aztán az idegeim felmondták a szolgálatot. Könnyek folytak le az arcomon. Három évet töltöttem a háborúban, de semmi, amit ott láttam, nem volt ennek a horrorjához fogható. 

Láthattam a golyók nyomait a ruhákon. Nem volt sok zaj. Olyan közelről lőttek, hogy az emberek teste hangtompítóként viselkedett. Ez ment negyven percig.

John Sadovy: A nő, akit kollaboránsnak gondoltak és megtámadtak az utcán, majd feltették egy buszra, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

Kihoztak egy nőt és egy férfit az épületből. A nő arca fehér volt. Balra és jobbra nézett, a testekre, amelyek mindenhol szét voltak szórva. Hirtelen feltűnt egy férfi és leütötte egy puskatussal. Egy másik a haját húzta és rúgta. Félig elesett. Tovább rúgták. Azt gondoltam, vége van a nőnek. De néhány perc múlva állt, esedezett. Azt mondta, hogy ő nem ÁVH-s. Néhány forradalmár úgy döntött, hogy felteszik egy buszra, ami a közelben állt, bár voltak kiabálások, hogy „foglyokat ne!, foglyokat ne!”. Amennyire tudom, a nő életben maradt.

Még mindig lövöldöztek az épület belsejében. Alkalmanként egy kis csoport kijött. Egy ember a parkig jutott, ami hosszú út, de ott vége lett. Kettő másik jött ki, magas rangú tisztek. A vérző testüket a lábuknál fogva felakasztották egy fára és nők jöttek, hogy ráköpjenek.

Két vagy három férfi, nyilvánvalóan a legmagasabb rangú tisztek lógtak így.

John Sadovy: Egy halálra vert titkosrendőr teste lóg, Budapest, 1956 © John Sadovy/John Sadovy courtesy of Yvonne Sadovy/guardian.com

Aztán jött egy utolsó dulakodás az épület bejáratánál. Kihoztak egy kisfiút. A vállukon hozták. Három vagy három és fél éves lehetett, aranyos arccal, balra és jobbra nézett. Kiabáltak: „Ne öljétek meg, mentsétek meg!”. Az egyik ÁVH-s gyereke volt.

Látva ezt a kis arcot, azok után, amit egy perce láttál, azt gondoltad, hogy rossz álmod volt és ő ébresztett fel belőle.

Visszafelé a parkon át mentem, láttam egy nőt, aki a férjét kereste a földön fekvő testek között. Leültem egy rönkre. A térdeim remegni kezdtek, mintha egy olyan súlyt hordoztam volna, amit nem tudok tovább cipelni.

A sorozatban bemutatott korábbi Robert Capa Aranyérmes fotográfusok:
Az első Robert Capa Aranyérem díjazottja: Howard Sochurek (1955)

Források:
Hungary, 1956 – John Sadovy
John Sadovy
Life, 1956. november 12.
The 1956 Hungarian Revolution – in pictures

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük